A születés és
elmúlás, élet és halál körforgása azon kevés és kivételes jelenségek egyike,
amelyek a múlt évszázadokban, évezredekben mért távlatain keresztül sem
változtak jelentős mértékben. Az idősebb nemzedéket az írott történelem kezdete
óta főképpen az foglalkoztatta, hogy tudását, tapasztalatait, vagyonát,
birtokait és szerszámait, azaz szellemi és anyagi értékeit a következő
generációra átörökíthesse, és így az emberi élet korlátain túlmutató értelmet
adjon létezésének.
Ahogyan az
elmúlás és az örökhagyás témái az embert a legrégebbtől fogva foglalkoztató
kérdések voltak és maradnak, úgy az írott források között az egyik legrégebbtől
fogva ismeretes műfaj a végrendeleté. Miután pedig anyagi javakkal még a
legínségesebb körülmények között élő is bírt, igen sokan készítettek vagy
készíttettek maguknak végrendeletet a századok folyamán – adott esetben olyanok
is, akik nem éppen a nagy vagyonukról vagy gazdag életvitelükről híresek napjaink
köztudatában.
Az uradalmi
irattárakban, a községi gyűjteményekben, az acta
locorumok (egy-egy adott helység összegyűjtött, vegyes iratanyaga) és magániratok
között a többitől markánsan elkülönülő csoportot alkotnak a jobbágyi végrendeletek. Ezek a többnyire
rövid, és – néhány kirívó esettől eltekintve – a többségi forrásanyaggal ellentétben
magyar nyelven készült iratok jó néhány tekintetben kivételesen tiszta képet
adnak a korabeli emberek vagyoni helyzetéről, gondolkodásmódjáról, az őket
sújtó terhekről és kapcsolati hálóik összetettségéről egyaránt.
A jobbágyság
körében történő végrendelkezést számos jellemző körülmény különíti el a
társadalom egyéb rétegeinek hasonló rendelkezéseitől. Az első ezek közül
mindenképpen a jobbágyi birtoklás kérdése, azaz annak a megállapítása, hogy
egy, a földjéhez kötött, tulajdonlásában erőteljesen korlátozott, a
földesurával valamiféle meghatározott, de mindenképpen alávetett jogviszonyban
álló személynek egyáltalán miféle földi javai lehettek, amiről testamentumot írhatott.
A földje bizonyos részeiről (elsősorban az úrbéres földekről) ugyebár semmiféleképpen
sem rendelkezhetett, hiszen azokat a késői feudalizmus jellemző tulajdonhármassága
értelmében a jobbágy csak használta; rendelkezni felette legfeljebb a
haszonbérlőnek, birtokolni pedig
kizárólag a földesúrnak állt jogában. A jobbágyteleknek pedig sok egyéb része
van a szántóföldön kívül, ami a középkori gyökerű törvények szerint a jobbágytelekhez
tartozik, és amelyekre vonatkozóan ennélfogva a jobbágynak nincs szabad
örökítési joga.
 |
| Halottas menet a 19. században. A temetéssel kapcsolatos szokások az újkorban sem változtak jelentősen. |
Egy másik
jelenség egyértelműen következik a jobbágyság társadalmi és műveltségbeli
helyzetéből éppúgy, mint az iskolázottságnak a 18. században tapasztalható
színvonalából. A legtöbb végrendelkező nem
tudott írni; a falusi iskolák sok esetben csak olvasni tanítottak, és olyan
gazdákkal, jobbágyokkal is gyakran találkozhatunk, akik csak a nevüket voltak
képesek papírra vetni, a többivel azonban már nem boldogultak el. A végrendelet
megírásának feladata így a községi notariusra
(jegyzőre) hárult, akinek jelenléte, a megfelelő tanúkkal egyetemben kellő jogi
tekintélyt nyújtott a végrendelkezés aktusának.
A harmadik
jellemző jegy a jobbágyság tradicionális kötelmeiben, a tiszteletre és engedelmességre
épülő feudális társadalom struktúrájával kapcsolatban érhető tetten. A 21.
század jelensége, miszerint a végrendelkező csupán azokra hagyományoz javakat,
akik vele személyes kapcsolatban álltak, a 18. században teljesen ismeretlen
volt – a jobbágyok vagyonkájuk tetemes részét
ajánlották fel ceremoniálisan bizonyos intézményeknek és személyeknek, így
elsősorban földesuruknak, az egyháznak vagy hitközségüknek, végül pedig –
vagyonos jobbágyok esetén – szolgálóiknak.
 |
| Mészöly Géza Végrendelet című rajza egy jobbágyi végrendelkezés aktusát ábrázolja. |
A jobbágyi
végrendelkezések – ahogyan példának okáért Moyses Ferenc bicskei parasztpolgár
végrendelete 1782-ből (MNL FML Acta Locorum Bicske No. 27–28) vagy özvegy
Gruiber Mátyásné Jónás Kataliné 1786-ból (MNL FML Acta Locorum Bicske No. 43–44)
– gyakran rituális nyitóformulával indulnak: „Elsöbenis lelkemett ajánlom az örök Mindenhato Istennek, testemet
pedig az földnek, és az eö Férgeinek” / „Elsöbbenis lelkemett hagyom és ajánlom
az én Teremtö Istenemnek, testemet pediglen az földnek árnyékában örök nyugodalomnak”.
A nyitás után többnyire az első néhány tételben találjuk a felajánlásokat.
Szokás volt a földesúrnak borjút, tehenet vagy hasonló értékű jószágot adni, és
szinte bizonyos, hogy a végrendeletnek ez az első része tartalmazza az
egyháznak tett adományokat is (egy 1747-es végrendelet esetében 12 akó bort;
MNL FML Acta Locorum Bicske No. 2–3).
Az ezt követő
részekben a jobbágy már a rokonairól, szeretteiről emlékezik meg. A félszabad
jogállású társadalmi elemekre jellemzően az öröklésnek bizonyos esetekben – például
a föld örökíthetőségében – alapvetően gátat szabott a földesúr tulajdonjoga. A
jobbágy így elsősorban azokat a földterületeket örökíthette, amelyeket vagy
saját, verejtékes munkájával tett művelhetővé, így pedig földfoglalóként jogot
formálhatott rájuk (ezeket nevezzük indusztriális
– azaz szorgalmi – földeknek), vagy pedig azokat, amelyek valamilyen módon
kívül estek a földesúri birtokláson, így elsősorban a vásárolt földeket és a szőlőbirtokokat.
A 18-19.
századi jobbágyok végrendeleteiben gyakori, hogy csekély vagyonnal rendelkezők
mai szemmel nézve elhanyagolható tételeket sorolnak fel továbbadásra. Ritka és
jelentős forrásai ezek a gazdaságtörténetnek, ugyanis – ellentétben a conscriptiokkal (vagyonösszeírásokkal), dicajegyzékekkel (adóösszeírásokkal), bevallásokkal és földesúri összeírásokkal – a
kizsákmányolás ellen védő elhallgatástól, befolyásolástól mentes képet adnak a
jobbágyi vagyonról. Időről időre ugyanakkor (egy-egy módosabb gazda
elhalálozásával) jelentős állatállomány, ingóságok és szerszámok sokasága,
földek és készpénzvagyon cserélt gazdát. Az értéktárgyak általában drága vagy
csak nagy veszteséggel pótolható szerszámok és közlekedési eszközök (pl.
szekér); gyakorta ruhák vagy kelmék voltak. Ez utóbbiakat többnyire a
szolgálóknak vagy a velük „eleget fáradott” gondozó cselédeiknek,
szomszédjaiknak, komáiknak hagyták a jobbágyok. Ha készpénzről intézkedtek, az szinte bizonyosan valaminek az ára volt; a jobbágygazda meghagyta, hogy halála után
adják el a szőlejét, disznaját, marháját stb., és a befolyt összeget adják a kedvezményezettnek.
Végül pedig, sokat
elárul a végrendelkező személyek kapcsolatrendszeréről a kedvezményezettek
gyakran nagyon széles köre. A szűk nukleáris családon kívül a szomszédság,
rokonság, komaság sok esetben a legközelebbi hozzátartozókkal egyenlő
juttatásokban részesül (ugyanakkor arra is van példa – jelesen a már említett
1747-es végrendeletben –, hogy a végrendelkező éppen a saját fiát hagyja ki a
kedvezményezettek köréből). Külön kategóriát képviselnek a cselédek, szolgálók,
inasok vagy éppen a végrendelkező által kitartott „tisztes szegények” – az ő
ellátásuk erkölcsi kötelesség, egyfajta adósság, amit a halál előtt mindenképpen
le kell róni a lelkiismeret könnyítése céljából.
A végrendeletek
tehát láthatóan sokféle módon segíthetik a történeti kutatást. Véleményem szerint
legfontosabb erényük, hogy a közelgő halál kölcsönözte őszinteségre és az utolsó
jogerős közlés kényszerére alapozva pontosan világíthatnak rá gyakorta nehezen
vizsgálható társadalom- és gazdaságtörténeti jelenségekre is.
Tompa László,
doktorandusz
az ELTE
Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
Ajánlott irodalom:
Az említett végrendeletek a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér
Megyei Levéltárának székesfehérvári épületében találhatóak, a hivatkozott
levéltári jelzeten.
További bicskei végrendeleteket közöl teljes terjedelmében Jakab
István László, Bicske helytörténésze: Jakab
István László: Bicske története. Bicske, 1969.
A
jobbágyi birtoklásról és az indusztriális földekről ld. Kaposi Zoltán: Uradalmi
gazdaság és társadalom a 18-19. században. A vrászlói társadalom átalakulásának
folyamata. Budapest-Pécs, 2000.
