"Suba subával, guba gubával" - I.

A magyar parasztférfiak ruhaviselete, "divata" az újkorban

Alföldi juhászember cifra subában

Blogunk korábbi két cikkében a divatról, mint jelenségről, valamint a kora újkor és az újkor Európájának és Magyarországának férfidivatjáról esett szó. Ha a divatot csupán abban az értelmében tárgyalnánk, ahogyan az előző írásokban definiáltuk – azaz a tehetős, módos emberek önkifejezéseként és a társadalmi normákhoz való illeszkedésüknek egyik módszereként tekintenénk rá –, voltaképpen elegendő is lenne pusztán az „úri divattal” foglalkozni. A csinosan öltözött férfiember korokon átívelő bemutatása azonban nem lenne teljes, ha a társadalom legnagyobb, legszélesebb rétegét, a parasztságot kihagynánk belőle. Ahogyan más társadalmi csoportok körében, úgy a magyar paraszti népesség körében is megvolt a hajlam (és sok esetben a mód is) a mutatós ruhák hordására, az államalapítástól kezdve egészen a 19-20. század fordulójáig, amikor a népviseletek lassanként kikoptak a mindennapi öltözködésből.

Két világ határán

Otthon, külföld, távolság, határ – közszájon forgó szavak a mai napig, jelentésük annyira egyértelmű, hogy többnyire el sem gondolkodunk azon, mit jelentenek számunkra. Általános definíciót valószínűleg egyikről sem sikerülne elsőre alkotni – ha pedig nekünk, a 21. század embereinek ez nehezen megy, még sokkal bonyodalmasabb belegondolni, mit jelentettek ugyanezek a fogalmak a régmúlt Magyarország embere számára.

"Még a táncba is karddal járnak!" - a férfidivat változásai Magyarországon

Elegáns magyar urak Barabás
Miklós egykorú képén

II. A magyar nemesi viseletről

Ahogyan az blogunk egy korábbi cikkében ismertetésre került, a 19. század markáns változásokat hozott az európai divatban és általában az elegáns ember képének megítélésében. Ezek a változások többnyire szociokulturális okokkal magyarázhatóak, és egyes maradványaik (mint példának okáért az elegáns úriember öltözetének színtelensége, a nyakkendő formája és színe, a felesleges kiegészítőknek a fizikai munka kényszerének levetkőzését szimbolizáló megjelenése és meggyökerezése) olyan korokon átívelő, egyetemes értékkel bíró stílusjegyeket teremtettek, amelyek a mai napig uralják a férfiöltözködés alapvetéseit. A 19. század közepére főként Londonból kisugárzó és a nyugati műveltségű világ minden pontjára eljutó „gentleman” képe berobbant Európa marginális területeire is, ahol hamar gyökeret vert – konkurenciát csupán a nacionalizmus által táplált, főként a közép-kelet-európai régióban szárba szökő „nemzeti viselet” jelentett számára.

Hódító dandy és hideg gentleman - férfidivat a 19. században

I. Az európai divat alakulása a 19. században

Angol úriemberek
az 1850-es években

Tetszeni, mutatósnak mutatkozni, gazdagnak, sikeresnek és vonzónak láttatni magunkat – ez az emberiség évezredes törekvése, és azok közé a kultúrtörténeti tényezők közé tartozik, amelyek sosem évültek el igazán. Az öltözködés a puszta praktikumon túl sok egyébre is alkalmas volt, alkalmas ma is, és bizonyára alkalmas lesz – a rang, etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, regionális származás jelzésétől kezdve a társadalmi és interperszonális diskurzusban való nonverbális kommunikációs eszközszerepén át egészen a legátvittebb értelemben vett önkifejezésig. Tekintve a divatnak, a ruházkodásnak ezt a markáns szerepét és kölcsönhatását a történelem különféle aspektusaival (az életmód, a társas kapcsolatok, a család, a szerelmek, sőt a politika és időnként a hadviselés történetével is), egyáltalán nem meglepő a divattörténetnek mint önálló diszciplínának jelenléte, és az, hogy a téma legváltozatosabb szeleteit mind Magyarországon, mind külföldön egyre szélesebb körben és rendkívül igényesen kutatják.

A Kolozsvári Casino a reformkorban

Kőváry Endre:
Bölöni Farkas Sándor portréja

2016. február 24. és március 27. között tekinthették meg az érdeklődők a Kolozsvári Művészeti Múzeumban a Kolozsvári Casino portrégyűjteményének 9 restaurált darabját. A kiállítás különlegessége a képek hányatott sorsából fakadt. 1946-ban a kaszinó portréi az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásába kerültek, majd az egyesület 1950-ben történt megszüntetését követően a Kolozsvári Akadémiai Levéltárba, onnan pedig 1971-ben a Kolozsvári Művészeti Múzeumba helyezték őket. Pásztor Csenge Bíborka kurátor áldozatos munkája révén a portrék – többek között Kendeffy Ádám, Mikó Imre és Wesselényi Miklós képmása – sok évtizedes elzártság után kerülhettek ismét a nagyközönség elé. A kaszinó a 19. század második felében a portrékkal kívánt emléket állítani az alapítóknak és neves tagoknak, s a kiállítás egyúttal apropóval szolgált ahhoz is, hogy az intézmény története megelevenedhessen.

„Lelkemet a mindenható Istennek, testemet a föld férgeinek”

A születés és elmúlás, élet és halál körforgása azon kevés és kivételes jelenségek egyike, amelyek a múlt évszázadokban, évezredekben mért távlatain keresztül sem változtak jelentős mértékben. Az idősebb nemzedéket az írott történelem kezdete óta főképpen az foglalkoztatta, hogy tudását, tapasztalatait, vagyonát, birtokait és szerszámait, azaz szellemi és anyagi értékeit a következő generációra átörökíthesse, és így az emberi élet korlátain túlmutató értelmet adjon létezésének.

Ahogyan az elmúlás és az örökhagyás témái az embert a legrégebbtől fogva foglalkoztató kérdések voltak és maradnak, úgy az írott források között az egyik legrégebbtől fogva ismeretes műfaj a végrendeleté. Miután pedig anyagi javakkal még a legínségesebb körülmények között élő is bírt, igen sokan készítettek vagy készíttettek maguknak végrendeletet a századok folyamán – adott esetben olyanok is, akik nem éppen a nagy vagyonukról vagy gazdag életvitelükről híresek napjaink köztudatában.