1990
után Magyarországon több történész tanszék nevébe bekerült a művelődéstörténet,
de mindmáig Karunk 1981-ben harminc éve alapított Művelődéstörténeti Tanszéke
az egyetlen az országban, amely kizárólagosan viseli ezt a megnevezést. A mostani évforduló alkalmából a
Tanszék három évtizedéről kívánok vázlatos áttekintést nyújtani, előjáróban
pedig tudatosan a távolabbi múltba is tekintve, néhány nevezetes előzményre
szeretném fölhívni a figyelmet.
Hadd emeljem ki azt a fontos tényt, hogy az
oktatás differenciálódásának és gazdagodásának folyamatában a kiegyezés korában
mindkét tudományegyetemünkön – mondhatjuk így – kell időben (viszonylag korán)
tanszékalapításra került sor. A művelődéstörténet első hazai tanszéke a
kolozsvári Tudományegyetemen kezdte meg működését. Vajda Gyula (1843-1909)
piarista paptanár 1880-ban a budapesti egyetemen szerzett magántanári címet
Árpád-kori „művelődéstörténelem” tárgykörből, azonban hamarosan a kolozsvári
rendház főnöke lett, majd a kolozsvári egyetemen 1888-ban rendkívüli, 1895.
augusztus 18-án pedig „a magyar művelődéstörténelem” nyilvános rendes tanárává
nevezte ki az uralkodó. (Az Eötvös Collegium alapítási okmányát ugyanezen a
napon írta alá Ischlben Ferenc József.)
Egyetemünkön nem sokkal később 1898.
január 19-én Békefi Remig ciszterci szerzetest, az MTA-nak akkor már levelező
tagját, aki korábban az Árpád-kori magyar történelem magántanára volt, nevezték
ki a magyar művelődéstörténet nyilvános rendkívüli tanárává. Békefi 1900-ban
lett nyilvános rendes tanár. Miután azonban 1911-ben zirci apátnak
választották, az év végén egyetemi állásáról lemondott. Helyének betöltésére
csak 1914. július 16-án (alig két héttel a világháború kitörése előtt) került
sor az evangélikus Domanovszky Sándor (1877-1955) személyében. A fiatalon a
tudományos pályán gyorsan emelkedő Domanovszky a kinevezésekor a történelmi
szeminárium vezető tanára és a Századok szerkesztője volt.
A mai alkalommal nem vállalkozhatom
annak bemutatására, vajon mikor és mit értettek művelődéstörténeten, milyen
elméletek és szellemi hatások befolyása alatt tanítottak ezen a címen. A hely-
és időhiányhoz járul egyetemünk írásos forrásainak nagyarányú pusztulása.
Tudnivaló, hogy 1956. novemberében a Vörös Hadsereg lövedékeitől lángba borult
Országos Levéltárban az anyag jelentős hányada elégett. Békefit és Domanovszkyt
sőt Vajdát munkásságuk meghatározó részeként középkorász voltuk, azon belül az
Árpád-kori magyar történelem iránti érdeklődésük föltétlenül összekötötte, de
mindhárman több korral és más-más témával is foglalkoztak. Domanovszky csaknem
harmadfél évtizedes professzori működése – 1948-ig vezette a tanszéket –
mindenképpen kedvezett az eredményes tudományos tevékenységnek és
iskolateremtésnek. Élt is a lehetőséggel. Tudjuk azonban, hogy legkedveltebb
területe a gazdaságtörténet volt. Ám az 1939/41-ben vezető szerkesztésével
kiadott, páratlanul nagy létszámú munkacsoport tagjaival készült, öt kötetes
„Magyar művelődéstörténet” tárgyának igen széles értelmezéséről vall. A mű
hiányt pótolt, hiszen sem a milleniumi Magyarország története, sem a
Hóman-Szekfű Magyar története nem tartalmaz kultúratörténetet. Domanovszky
számos korabeli vezető történészt és más tudományterületek ugyancsak vezető
szakemberét, továbbá tanítványait, volt hallgatóinak sorát nyerte meg
szerzőnek. Az öt kötet máig történetírásunk legnagyobb teljesítményei közé
tartozik.
Az 1910-es évek második felétől
jelent meg a magyar szellemi életben a hungarológia. Értelmezéseinek
változásában fontos állomása volt, egyszersmind a kor művelődéspolitikájából
fakadó kezdeményezésként Domanovszky 1939-40. évi rektorsága idején kezdett
működni Karunkon az Egyetemi Magyarságtudományi Intézet. Mivel jelenleg a
Művelődéstörténti tanszék Karunkon
szakgazdája a Hungarológia mesterszaknak, előzményként röviden erről is
beszélek. A Magyarságtudományi Intézet tervezetét Eckhardt Sándor (1890-1969)
irodalomtörténész, akkori dékán készítette el 1939. januárjában. Mai
fogalmainkkal körülményes dolog intézményi voltát leírni. Akár
kutatóintézetként, akár kutatócsoportként, vagy tanszékcsoportként határozzuk
meg, nem járunk el egészen pontosan. Korábbi példákat nélkülöző, egyedi
szerveződés volt ez a magyar nyelvvel, kultúrával és civilizációval foglalkozó
tudományterületek egyetemi képviseletéből alakult munkaközösség. Tizenegy
tanszéket (fonetikai, kelet-ázsiai, magyar irodalomtörténeti, magyar
nyelvtudományi, magyar népiségtörténeti, magyar történeti, művelődéstörténeti,
néprajzi, belső-ázsiai, embertani, török filológiai és magyar őstörténeti)
valamint egy szemináriumot (a történeti) foglalt magába. Egyetlen fizetett
munkatársat foglalkoztatott, ugyanakkor fiatal kutatói ösztöndíjakat és
projekteket hirdetett, előadássorozatokat, valamint konferenciákat rendezett,
könyveket és folyóiratokat adott ki, sőt munkája szélesebb körű megismertetésének,
továbbá pártfogásának céljából társadalmi testületet is létre hívott.
Profiljába tartozott a környező népekhez való viszony tudományos vizsgálata és
humán területen a tudománytalan nézetek elleni föllépés is. Néhány év alatt,
ráadásul háború idején párját ritkítóan élénk működést fejtett ki. Igazgató
tanácsában Eckhardt és Domanovszky mellett a Kar további kiválóságai, Szekfű
Gyula, Horváth János, Mályusz Elemér, Ligeti Lajos, Németh Gyula, Pais Dezső
foglaltak helyet. Kormányzati támogatását a Magyarországot szorongató külső
fenyegetésekkel szemben nemzeti identitását erősítő törekvésének köszönhette.
1949-ig állt fenn. Jóllehet működési szabályzatát a minisztérium ismételten
jóváhagyta, költségvetési támogatást a háború után már nem kapott.
A felsőoktatás átszervezésével a
tudományegyetemek kutató intézeti funkcióinak nagy részét az MTA vette át, a
„burzsoá” tudományosság képviselőjének bélyegzett Művelődéstörténeti Tanszék és
a Magyarságtudományi Intézet azonban jogutód nélkül megszűnt.
Ismert, milyen erős
politikai-ideológiai felügyelet alá került a történettudomány, és benne
megkérdőjelezhetetlenül központi szerepet kapott a politikatörténet. Ezért több
mint két évtizedes szünet után 1970. körül merült föl ismét a magyarországi
történetírásban, hogy több figyelmet kellene fordítani a műveltség, a művelődés
történetének kutatására. A kissé lazuló politikai viszonyok éppúgy
hozzájárulhattak ehhez, mint a máig nem befejezett tíz kötetes Magyarország
történetének készülése és a diszciplínának nemzetközi viszonylatban érzékelhető
megerősödése is. A művelődéstörténet fogalmáról és irányairól vita bontakozott
ki, ami már a jelenlegi tanszéknek törte az utat, bár a megvalósulás csak tíz
év után következett be. A tanszék alapításához ezúttal is – mint annyiszor –
személyi konstellációk kellettek. Ezzel a megállapítással most éppenséggel nem
azt kívánom elővezetni, hogy méltatlan személy került előtérbe, sőt ellenkezőleg:
Németh G. Béla egyetemi tanár személyében neves tudós alapíthatta meg a mai
Művelődéstörténeti Tanszéket. A tanítványi körét és munkásságát ismerő és
becsülő kortársak szerint régen megérett a helyzet arra, hogy tanszékvezetőként
fejthessen ki oktatói és tudományos tevékenységet. A tanszékvezetői helyet és
az Egyetemi Könyvtár főigazgatói székét egyszerre nyerte el. Megtette, ami
korunkban már ritkán fordul elő, hogy tanulmányban kifejtette nézeteit
tárgyáról, a művelődéstörténet mibenlétéről, oktatási problematikájáról,
előzetesen programot is adott. Tanszéki székfoglalójának tekinthető írása
„Értelmiség, műveltségintegráció, művelődéstörténet” címmel a Valóság 1981/4-es számában jelent meg. Meg
kell jegyeznem, akkor a Békefi-Domanovszky tanszékre mint előzményre vagy
jogelődre sem ő, sem más nem hivatkozott. Nem látszott taktikusnak
újjáalapításról beszélni, nem látszott egyértelműnek, mi az, ami bírálható a
diktatúra első éveinek döntéseiből.
Az új Művelődéstörténeti Tanszék
néhány alapvető jellemzője az új bölcsészettudományi karon merőben szokatlannak
tűnt föl. Diszciplináris volta eltért a legtöbb történeti szak kronologikus
oktatási gyakorlatától, emellett tudományközi jellegével szintén egyedül állt.
1981. őszén egy teljes és egy félállású egyetemi tanár, Németh G. Béla és Hanák
Péter, két docens Szegedy-Maszák Mihály és magam, valamint Gerő András
tanársegéd kezdett az új szervezeti egységben oktatni. Az oktatók mindnyájan a
tanszékvezető személyes kérésére pályáztak a meghirdetett álláshelyekre. A
Piarista közi épület negyedik emeletének egyik csendes sarkában az onnan
elköltöző Belső-Ázsiai Tanszék helyén kaptunk viharvert bútorokkal berendezett
két oktatói és egy szemináriumi szobát.
A tanszéknek a tervezett új
posztgraduális képzésben kellett volna az egyik főszerepet betöltenie, de ezt
reánk alkalmazva sosem indították el. Nincs tudomásom róla, vajon készült-e
egyáltalán konkrét tervezet. Az illetékesek az egyetemen és a minisztériumban
egyaránt megfeledkeztek a gondolatról. Ezután hiába szerettünk volna az
alapképzésbe bekerülni, mert ott lett volna a helyünk, egyelőre alkalmunk sem
nyílott a több évtizede rögzült kronologikus struktúrába beilleszkedni. Németh
G Béla a személyi ütközéseket elkerülendő, nem lépett be sem a történeti, sem
az irodalmi tanszékcsoportba, szervezetileg közvetlenül a dékánhoz tartoztunk.
Egy idő után a népművelés szakkal próbáltak házasítani bennünket, de ennek
ellenálltunk. Csak speciális kollégiumokat hirdethettünk és nem
doktoráltathattunk. Külön kézikönyvtárat sem fejleszthettünk, ügyintézőnk nem
volt.
Ha panaszként hangzott volna, amit a
tanszék első éveiről mondtam, gyorsan hozzáteszem, ez volt a helyzetünk
árnyékos oldala. Nézzük a derűs oldalt! Alacsony óraszámunk következtében
tudományos munkára sok idő maradt, amit nekem igazán sikerült eredményesen
kihasználni. Kötött tanrendet nem dolgoztunk ki, nem volt miért, de újdonság
voltunk s mert amit meghirdettünk, az első három-négy esztendőben csaknem
minden szemeszterben mást, az jórészt hiányzott az akkori kari kínálatból, és
nagyszámú hallgatóságot vonzott. A saját órák mellett legalább minden második
félévben közös eszmetörténeti előadássorozatunk zsúfolt tanteremben hangzott
el. Ha környezet és oktatás között létezik inspiratív kapcsolat, mi nem panaszkodhattunk
a hiányára. Helyiségeink ugyan félre estek, de ablakunkból az egész épület
leggyönyörűbb kilátása nyílott a Budai-hegyekre, a Várhegyre, a Gellérthegyre,
a Dunára, az Erzsébet-hídra, előttünk a római őrtorony falaira és a gótikus
apszisra, másfelől a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út enyhén ívelő vonalán a
Keleti-pályaudvarig lehetett látni. Azt beszélték, államosítás előtt ezek a
nyugalmas szobák a mindenkori piarista rendfőnöké voltak.
Kedvvel emlékszem vissza a kb. két
hetente sorra kerülő tanszéki értekezleteinkre, amelyeken rendszerint érdekes
szakmai viták és információcserék zajlottak. A tanszék lett a bázisa az MTA
Művelődéstörténeti Bizottsága 19. századi albizottságának. Ennek előadói és
vitaülései már korábban 1977-től elkezdődtek, különböző korosztálybeliek, de
főként fiatalabb kollégák vettek részt rajtuk. A legfontosabb eredmény az
önkényuralom koráról szóló, Forradalom után – kiegyezés előtt c. tanulmánykötet
lett (1988). Emlékezetes élményünk volt – oktatóknak és hallgatóknak egyaránt –
1983-ban és 1985-ben egy-egy ausztriai, igen tartalmas tanulmányi kirándulás.
Tanszékvezetőnk kapcsolatainak és magyar emigráns segítségnek köszönhettük,
hogy Bécs városa és az ENSZ egyik bécsi hivatala vendégei voltunk. Úgy tudtuk,
a szovjet blokkból elsőként fogadtunk el vagy fogadhattunk el ilyen meghívást.
Békés tanszéki életünket az zavarta
meg, hogy 1986. tavaszán váratlanul elhunyt Mezei József irodalomtörténész, a
XIX. századi magyar irodalom tanszékének tanszékvezető professzora. Számomra ugyancsak
váratlanul Németh G. Béla pályázott megürült helyére, amit hamar meg is kapott,
egyszersmind elhagyta az általa alapított tanszéket. Még inkább meglepett,
amikor engem akart utódának. Erősen ellenkeztem, hiszen eredeti állapotomban
jól éreztem magam, munkám volt elegendő. Az aktuális kari vezetés változatlanul
nem rokonszenvezett létezésünkkel, nem titkolták, hogy legszívesebben
megszűntettek volna bennünket. Ennek okát nehéz és talán fölösleges most
részletekbe bocsátkozva találgatni. Annyi valószínű. hogy részint többen
nehezen fogadták el a megszokott tanszék-hierarchiától úgymond „idegen”
elemet, részint ha elfogadták, a Karon befolyásos érdekcsoportoknak más, nem
Németh G. Béla lehetett a jelöltje az új tanszék élére. Mi viszont nem
tartoztunk egyik csoporthoz sem. Helyzetünk hirtelen annyira megromlott, hogy
végül Köpeczi Béla miniszter személyesen lépett közbe a tanszék megmaradása
mellett döntve.
A következő évben mesterét követve,
Szegedy-Maszák Mihály is elhagyta a tanszéket. Személyi állományunk szám
szerint annyiban mégsem változott, hogy Németh professzor közvetlenül
elmenetele előtt befogadott két tudományos munkatársat, Fábri Annát és Gereben
Ágnest.
Az 1990-i politikai fordulat körüli
mozgalmas években számos dolog hosszabb-rövidebb időre vagy végleg
átértékelődött az egyetemen. Új lehetőségek nyíltak, addig nem várt döntések
születhettek. Ezt a változásokkal telített időszakot igyekeztem
kihasználni a tanszék helyzetének
megszilárdítására, különösen azután, hogy 1988-ban megszereztem a tudományok
doktora címet, 1990-ben pedig egyetemi tanári kinevezést kaptam. 1992. tavaszán
már kilenc oktató tartozott hozzánk. Egy levelező tag akadémikus, két
nagydoktor, öt kandidátus és egy fokozat nélküli kolléga: Hanák Péter és Vörös
Károly (mindketten fél állásban), Csorba László, Fábri Anna (akit időközben
átvettünk oktatónak), Gereben Ágnes tud. főmunkatárs, Gerő András, Heiszler
Vilmos, Tőkéczki László, (rajtam kívül). A gyorsiramú fejlesztést több tényező
motiválta. Természetesen arra törekedtem, hogy mind létszámban, mind
színvonalban megerősödjünk, azonban terveznem alig lehetett. Az új kollégák
kiválasztásában a szempontjaim elsősorban úgy érvényesülhettek, hogy önállóan
ritkán kezdeményezhettem, de a jelentkezők és az ajánlottak (protezsáltak)
között igyekeztem én dönteni, ugyanis legalább kétszer annyian szerettek volna
a tanszékre kerülni, mint ahányan végül idekerültek.
Hamarosan kollégánk lett Várkonyi
Gábor és fél állásban Tallián Tibor, végül Kiss Gy. Csaba, de nyugdíjba ment
Hanák Péter és elhunyt Vörös Károly. Interdiszciplináris jellegünket nemcsak
megtartani sikerült, hanem tovább gazdagítani is. A tanszéket megpróbáltam a
történelmi Magyarország és a Kárpát-medencei művelődéstörténet egészét oktató
kollégákkal kiegészíteni. Időhatáraink a 18. század végén és a 20.
század derekán rögzültek, földrajzi szempontból pedig a történelmi Magyarország
határain túl nagyjából a Dunai Monarchiára, tágabb értelemben Közép-Európára
terjedt ki a figyelmünk, ami elsősorban Kiss Gy. Csaba és Heiszler Vilmos
vállalásainak volt köszönhető. Tallián Tiborral egy majdani zenetörténeti
tanszékre is gondoltunk, ami a Művelődéstörténeti Tanszékből vált volna ki.
Szerte a világon működnek hasonlók igényes bölcsészkarokon, de nálunk sosem,
még Kodály Zoltánnak sem sikerült alapítania. (A kar mai Zenei Tanszéke egészen
más céllal működik.) Zenetörténeti óráinkat általában élénk érdeklődés kísérte,
pedig némi zenei tudás, vagy legalább általunk hirdetett előképző óra is
kellett fölvételükhöz. Ám több okból ez az ötlet sem valósult meg. Nem
hallgatom el, mert természetesen nyomott a latban, hogy Manherz Károly dékán
igen mérsékelten támogatta törekvéseinket, és ha lényegesen gyengültek is a
korábbi diszkrimináló ellenszenvek, nem tűntek el teljesen. Egy évtizeden át
nem tudtunk új tanársegédet sem fogadni. Közben hosszabb távra stabilizálódott
a tematikánk: az eszmetörténet mellett egyenlő súllyal a civilizációtörténet,
kissé részletezve: életmód és mentalitás, mindennapi élet, kulturális
intézmények története, szomszédnépi viszonylatban kulturális kapcsolattörténet,
egyháztörténet, tudománytörténet, sajtótörténet, nőtörténet, természettörténet,
historiográfia. Akkreditációjuk ma is érvényes, és igyekszünk is meghirdetni az
órákat. Itt azért megjegyzem, hogy sosem, legutóbb az osztott képzés
bevezetésekor sem sikerült a többször szóvá tett, a karon vagy inkább az
intézeten belül a teljes profiltisztítást elérnünk.
A mai kedvezőtlen körülmények között
szinte alig hihető, hogy a különben állandó takarékoskodás ellenére a 90-es
évek utolsó harmadáig mennyi lehetőséggel élhettünk. Igaz, a pénzügyi
fedezetnek csupán kisebb hányada volt egyetemi eredetű és állandóan szűkült a
keret. Az ELTÉ-n kívüli forrásokat kerestük, így leginkább külső pályázatok és
céltámogatások segítettek. Rendszeresen meghívhattunk hazai és külföldi
vendégtanárokat, közülük most csupán John Lukácsot és VajaySzabolcsot említem.
Nagy könnyebbséget jelentett a saját tanszéki adminisztrátor. Bővíthettük kézi
könyvtárunkat, pianínót vásároltunk a zenetörténeti órákhoz, térképeket,
audiovizuális eszközöket, számítógépeket szereztünk be.
Amint lehetett, 1989-ben beléptem a
történész tanszék-csoportba, ezzel megszilárdult és kedvezőbbé vált a
helyzetünk, könnyebben hirdethettük meg óráinkat. Ezek egy része közismereti
kurzusként jelent meg a kínálatban, ami nagyszámú, de nem csak történelem
szakos hallgatót vonzott, egyúttal új típusú feladatok
elé állított bennünket. Új lehetőségként jelentkezett önálló programok
alapítása. A „Magyar művelődéstörténet” és az „Egyháztörténet” gazdái lettünk.
Mindkettő sikeresen működött. A programoknak azokra a kódjaira, amelyeken saját
kínálatból nem tudtunk órát hirdetni, más tanszékektől kértünk kölcsön órát.
Ugyanis bár meglehetős rendszertelenséggel, de nem ritkán föl-fölbukkantak
művelődéstörténetinek és egyháztörténetinek minősíthető órák más tanszékek
kínálatában, amelyeket magam tartottam számon. Máig sajnálom ennek az oktatási
formának a megszűnését. Az évtizedekig háttérbe szorított egyháztörténet talpra
állítását Gergely Jenő professzorral katolikus-protestáns munkamegosztásban vállaltuk.
Sorozatnyi szakdolgozat, majd doktori értekezés, konferencia és kiadvány
igazolja, hogy eredményesen teljesítettük.
A PhD képzésben indulásától részt
vettünk. Bevezetése után nem sokkal kialakult az önálló Művelődéstörténeti
program. Több év átlagában évente 8-12 jelentkezőből vehettünk föl
doktorjelölteket, amivel a Történeti Doktori Iskola programjai között tartósan
a létszám szerinti élmezőnyben helyezkedünk el. A képzést – jellege – miatt
statisztikailag pontosan nem tudom áttekinteni.Nekem személy szerint sok örömet
szerzett, szerez ma is a doktori program. Örülök, hogy tevékenyen kivehetem a
részem, a kollégákkal kivehetjük a részünket ezen a szinten a jövő
értelmiségének neveléséből. Akkor is ha sajnos voltak-vannak kudarcot valló
hallgatók, vagy többen úgy tűnnek el a szemünk elől, hogy nincs tudomásunk
további szándékaikról.
Az ezredforduló körüli évektől
számítva még néhány eredményről szeretnék számot adni. A Trefort-kertbe
költözés után végre elmondhattuk, egyetemi oktatáshoz méltó az elhelyezésünk.
Megjelent több magyar és egy angol kiadásban is az általam szerkesztett „Magyar
művelődéstörténet” című kötet (1998), a tárgykör Domanovszky nevezetes munkája
óta a legterjedelmesebb, bár ahhoz képest jóval szerényebb összegző, és
tankönyvként is használható földolgozása. Különben pályázat nélkül és rekord
gyorsasággal, mindössze másfél év alatt íródott. Igaz, a Tanszéket ebben
szerkesztőként és szerzőként csupán én képviseltem. Ugyanakkor indított
kiadványsorozatunk sajnos nagy időközökkel, mindig más forrásokból fedezve
látott napvilágot, de bízunk benne, hogy megjelenik majd a ránk következő időkben
is.
Vezetésemmel 2000-2006 között több
tanszéket magába foglaló két nagy művelődés- és társadalomtörténeti projekt
eredményei tanúsítják kutató munkánk sikerét. Ugyanakkor ezek segítségével
lehetett technikai felszereltségünket megtartani és bővíteni (gépek
utánpótlása, technikai felszerelés, irodai ellátmány, segédanyagok). Együttesen
mintegy 140 millió forintot pályáztam sikerrel, de közben fokozatosan elmaradt
a külső előadók bevonásának lehetősége. Különösen az első pályázatot értékelem
igen sikeresnek, amiért mindenekelőtt a résztvevő munkatársakat illeti
köszönet.
A jelenleg oktató kollégák és akik
már nincsenek a Tanszéken státusban, számos fontos és értékes művet írtak
itteni munkájuk idején. Ezekre büszkék vagyunk.
A Tanszéken az utóbbi félévtizedben
különböző okokból jelentős volt a személyi mozgás. Meg kellett válnunk az
önálló tanszéki adminisztrátori állástól. Csorba László félállásba került.
Tallián Tibor, Fábri Anna, Gereben Ágnes, a főiskolai kar fölszámolása során
egy ideig hozzánk tartozó Csorba Csaba, majd legutóbb Kiss Gy. Csaba nyugdíjba
mentek. Heiszler Vilmos kollégánk sajnos még előbb elhunyt. Pótlásukról először
a huzamosabb ideig külföldön tartózkodók helyettesítőiként sikerült fiatalokat,
volt diákjainkat, tanítványainkat alkalmazni. Rövid ideig részfoglalkozásúként
volt kollégánk Hatos Pál, majd jelenleg is az Richly Gábor, Ablonczy Balázs,
ifj. Bertényi Iván, Géra Eleonóra pedig adjunktusok. Dékán úr hatékony, megértő
támogatását ezúttal is hangsúlyosan köszönöm. Kiss tanár úr nyugdíjba menetele
után a varsói egyetemen lett professzor, de két hetes időközökben jelenleg
díjazás nélkül nálunk is tart órát, ami különösen fontos közép-európai
irányultságunk fenntartása szempontjából.
Az osztott képzés mint sok más
tanszéket és területet, bennünket is új nehézségek elé állított. Lassan néhány
tanulság levonható a bevezetéséből. Az egyik – szerintünk is az –, hogy a BA
képzésben résztvevők ismeretszintje, szakmai tudása nagyon alacsony, de csaknem
lehetetlen a hiányokat pótolni. Mivel az oktatáspolitika máig tartozik
megmondani, mire alkalmas a hat félév után kapott oklevél, a hallgatók
motiváltsága igen változó, vagy inkább gyenge. Ellenben az MA-ra fölvettek –
legalább a mi Művelődéstörténet mesterszakunkon így tapasztaljuk –
kiválogatódott, többségben ambiciózus hallgatók. Mi is rendszeresen szembe találjuk
magunkat azzal a problémával, hogy kell útmutatás nélkül és a gyors
lebonyolítás miatt hat félévre zsugorítva a BA-ban került akkreditálásra az
egykor tíz féléves tanagyag jelentékeny hányada. Gyakran nem könnyű
megállapítani, mi hiányzik a tudásból, mit pótoljunk, tanítsunk MA szinten. A
Művelődéstörténeti Tanszékre kapott akkreditációt az interdiszciplináris
Hungarológia mesterszak is, mely a Történeti, a Magyar Nyelv és Finnugrisztikai
valamint a Magyar Irodalmi és Kultúratudományi intézetek keretében működik.
Eddig mind a Művelődéstörténeti mesterszakra, mind különösen a hungarológiára
jelentkezők nagy számából nyílott lehetőségünk felvételi vizsgán válogatni. A
hungarológiáról azonban véleményt mondanunk egyelőre korai.
Aki Karunkon az elmúlt bő két
évtizednek tanúja és átélője (túlélője) volt, főleg valamilyen szintű
vezetőként, emlékezhet, mennyi ki nem érlelt reformtervvel, megvalósult
változtatással, vagy megvalósulatlan ötlettel néztünk szembe, mennyi főleg
kívülről érkező, nem mindig át- és végiggondolt impulzus ért bennünket s
alighanem a mindenkori egyetemi és a kari vezetés is elkövetett
meggondolatlanságokat vagy mulasztott. Ebből a szemszögből végigtekintve a
Művelődéstörténeti Tanszék történetén, kis túlzással az a benyomásom, hogy szinte
alig akadtak nyugalmasabb, megállapodott, erőösszeszedést, erőgyűjtést
biztosító időszakok. Az egyetemi oktatás (és az oktatók), az egyetemi szféra
tűrő és alkalmazkodó, egyben megtartó és megújuló, társadalmi és saját
érdekérvényesítő képességét látom ebben folyamatosan megnyilvánulni. Azonban
bizonyára végesek és nem kimerülhetetlenek ezek a tulajdonságok. Vajon
lehettünk volna még eredményesebbek, ha az oktatástól és a kutatástól az
esetleg fölösleges, talán elkerülhető viszontagságok által óhatatlanul elvonódó
energiák és az anyagiak másként hasznosulnak?
Összegzésül
megállapítható, hogy a Művelődéstörténeti Tanszék oktatóinak jelenlegi személyi
és szakmai (oktatói, tudományos) összetétele biztatóan alkalmas a jövő
feladatainak színvonalas ellátására. (Magamat közvetlenül nyugdíj előtt már nem
számítom ebbe a körbe.) Végezetül ne vegye szerénytelenségnek a Tisztelt
Hallgatóság, hanem a diszciplína és a kar büszkeségének, ha most is megemlítem,
hogy tanszékünk és előzménye professzorai közül Békefi Remiget, Domanovszky
Sándort, Németh G. Bélát, Hanák Pétert, Szegedy-Maszák Mihályt és engem az MTA
a tagjai közé választott. Miért ne folytatódhatna ez a sor? A régebbi és a
közelebbi múltra visszapillantva, bízom benne, hogy amikor valóban az
egyetemtörténet tárgyává válik tanszékünk, a jövő historikusai méltán emelhetik
ki – mai divatos szóval – sikertörténetünket, azt, hogy helyt álltunk, új
színt, új szempontokat és ismereteket hoztunk és képviselünk az oktatásban,
immár harminc éve gazdagítjuk a Bölcsészettudományi Kar tudományos kínálatát.
Prof. Dr. Kósa László MHAS
ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék
(Archív anyag. Az előadás 2011. november 25-én a Művelődéstörténeti
Tanszék fennállásának
30. évfordulója
alkalmából rendezett tanszéki konferencia bevezetőjeként hangzott el)
Megj.: az illusztrációként felhasznált fotó a reformatus.hu weboldalról származik (pontos elérése: http://reformatus.hu/mutat/sokfele--erdeklodestol-hajtva/ Itteni megjelenése semmiféle anyagi célt nem szolgál, pusztán a szemléltetés eszköze.
