 |
| Alföldi juhászember cifra subában |
Blogunk korábbi két cikkében a divatról, mint jelenségről, valamint a kora újkor és az újkor
Európájának és Magyarországának férfidivatjáról esett szó. Ha a divatot csupán abban
az értelmében tárgyalnánk, ahogyan az előző írásokban definiáltuk – azaz a
tehetős, módos emberek önkifejezéseként és a társadalmi normákhoz való
illeszkedésüknek egyik módszereként tekintenénk rá –, voltaképpen elegendő is
lenne pusztán az „úri divattal” foglalkozni. A csinosan öltözött férfiember
korokon átívelő bemutatása azonban nem lenne teljes, ha a társadalom
legnagyobb, legszélesebb rétegét, a parasztságot kihagynánk belőle. Ahogyan más
társadalmi csoportok körében, úgy a magyar paraszti népesség körében is megvolt
a hajlam (és sok esetben a mód is) a mutatós ruhák hordására, az
államalapítástól kezdve egészen a 19-20. század fordulójáig, amikor a
népviseletek lassanként kikoptak a mindennapi öltözködésből.
Honnan tudhatjuk?
A magyar
paraszti férfiruházat – és azon belül a divat, amennyire ez a fogalom
alkalmazható az agrárnépesség alapját képező jobbágyi rétegek körében –
történeti vizsgálatához a forrásanyag különös figyelemmel történő
megválasztására van szükség. Miután a hétköznapi öltözködés nem tartozik éppen
a lejegyzésre méltó dolgok sorába, érthető módon nagyon kevés olyan, klasszikus
értelemben vett történeti forrást lehet felhasználni a kutatáshoz, amely teljes
képet tudna nyújtani a parasztság ruházkodásáról. Régészeti vagy muzeológiai leletanyagból
szintén kevés áll rendelkezésre: a szegény jobbágyi népnek nem voltak olyan
ruhadarabjai, amelyek számottevő értéket képviseltek, és az anyagok
újrafelhasználásának ősi szabályai szerint is nagyon csekély az esély arra,
hogy igazán régi öltözékre akadjon a kutató. Ilyen módon másfelé kell keresnünk
azokat a forrásokat, amelyek akár részlegesen is kitérnek a középkori, kora
újkori és újkori magyar parasztság viseleteire.
 |
| Toppeltinus Lőrinc Origines et occasus Transsylvanorum című munkájának (1667) illusztrációja. A szász viseletű nemes mellett álló, feltartott kezű magyar jobbágy az alapvető dara- bokat: inget és gatyát visel - lábbeli nélkül |
A felhasználható
forrásanyagok között elsősorban a képi ábrázolásokat tekinthetjük bizonyító
értékűnek. Ezek a legkülönfélébb módokon maradhattak fenn: utazók
feljegyzéseiben, külföldre írt híradások illusztrációiként, kalendáriumokban
vagy naplókban, krónikák miniatúráiban, sőt templomok freskóin és oszlopfőin
egyaránt. A „mozdulatlan történelem” feudális kori felfogása nem tett
különbséget a „múlt” és a jelen viseletei között, így számos esetben históriai
vagy bibliai alakokat a műtárgy elkészítésének korára jellemző öltözékekben
örökített meg – a középkori ruházkodás történetének vizsgálatához elsősorban
ezek szolgáltatják a használható forrásmennyiséget. Később, az írásbeliség
általánosabb elterjedésével valamelyest megszaporodtak azok a források, amelyek
hitelesen bemutathatják a parasztság öltözködését: ezek között kiemelt jelentőségűek
a különféle röpiratokhoz, könyvekhez és térképekhez mellékelt metszetek,
amelyeken az ábrázolás fókuszában megörökített esemény, hely vagy személy hát-
és előtereként előszeretettel rajzoltak le a munkájukat végző, utazó vagy más
jellegzetes tevékenység közben megfigyelhető közrendű embereket. A tendencia
évszázadokig folytatódik hasonló módon, a kora újkorban a fenti kétféle
képanyagot leszámítva legfeljebb külországi utazók rajzai tanúskodnak a nép
viseletéről. Az innen szerzett ismeretanyagot természetesen erőteljesen meg
kell rostálni: a külhonból érkezett vándor, kereskedő, diplomata vagy katona
ugyanis minden bizonnyal elsősorban a saját népe szokásaitól eltérő öltözködési
normákról számol be, és így a magyar köznép öltözetei sokszor a valósnál
idegenszerűbbnek látszanak.
 |
| Rózsa Sándor, a "hírös betyár" körözvénye |
Az írásos
forrásanyag konvencionális formái a legritkábban térnek ki a paraszti
viseletekre. Írni főként az írással hivatásszerűen foglalkozók, deákok, papok,
szerzetesek és értelmiségiek írtak, mellettük többnyire csupán nemesek, elvétve
pedig (bár a későbbi századokban, így főleg a török kiűzése után egyre inkább)
városi polgárok ragadtak tollat. A saját vagy családjuk ruházatáról leginkább
az ország főurai tettek említéseket, ők is főképpen azért, mert a gazdagon
díszített nemesi ruházat – főként értékmegőrzőként – tezaurációs
(kincsfelhalmozó) célokat szolgált. Mégis – főként a városok hol teljesebb, hol
töredékesebb módon megmaradt levéltári anyagában – találni olyan iratokat,
amelyek egyértelműen a ruházat kérdéskörébe tartoznak. Ezek a céhszabályzatok,
a boltosok listái és a városi árszabások, amelyek majdnem minden esetben
kielégítő képet nyújthatnak az egyes ruhadarabok anyagáról és formáiról, sőt,
gyakorta az alkalmazható díszítőelemeket is felsorolják. Meglepőbb talán, hogy
az igazságszolgáltatás és a büntetés-végrehajtás céljait szolgáló iratok is
tartalmazhatnak értékes információkat, különösképpen a körözvények, amelyek az
eltűnt, keresett vagy proscribált (köröztetett) egyének személyleírásában
általában hosszasan ecsetelik azok ruházatát, az utoljára náluk, rajtuk látott
ruhadarabokat. Ritka alkalmakkor egyes települések (többnyire a belső ügyeikben
messzemenő szuverenitást élvező városok) vagy nagyobb közigazgatási egységek
ruharendeleteket is kiadtak, amelyekben szabályozták a lakosok, polgárok,
jobbágyok viseletét. Kiemelkedő fontosságú ezek között az 1666-os zempléni
rendelet „Az Paraszt emberek öltözetirül”,
amely a legmesszebbmenő részletességgel leírja a korszak normáinak megfelelő
szegény- és középparaszti viseletet, egészen az utolsó inggombig – leginkább
azért, hogy a jogilag, társadalmi megbecsültségben a nemességtől nagyon távol
álló parasztságot megkülönböztesse a hétszilvafás, bocskoros nemesek
„atyafiságától”.
 |
| Szűcs Mihály árváinak osztálylevele (részlet) |
Az
öltözködéssel, főképpen az uradalmi- és házicselédek (de hasonlóképpen a
jobbágyi lakosság) öltözködésével kapcsolatosan mindezek mellett nagy hasznára
lehet a kutatónak az egyes települések helyi és uradalmi forrásanyaga, amely
közt gyakorta találni hagyatéki leltárakat, inventáriumokat, végrendeleteket,
amelyek az elhunyt vagyontárgyai közé tartozó ruhadarabokról vagy az örökül
hagyott ruhákról is értekeznek. Főként a 18. század közepétől már igen sok
végrendelkezésben jegyeztek fel értéket képviselő, generációkon keresztül öröklődő
ruhadarabokat, amelyeket az örökhagyó többnyire gyermekeire testált. A bicskei
Szűcs Mihály három árvájának 1785-ös osztálylevelében (MNL FML Acta Locorum
Bicske No. 16) szó esik egy 6 forintot érő mentéről, amelynek árán mindhárom
gyermek osztozott. Ugyanott Kunstár István hagyatékában (MNL FML Acta Locorum
Bicske No. 24) – melyet, különösen szegény ember lévén, a mezővárosi tanács
kirendeltsége írt össze – a két említésre méltó ruhadarabnak szintén a „viselt
mentét” és a kötényt írták le.
 |
| Számadás a körmendi Batthyány-uradalom költségeiről, amelyben a csizma ára 2 forint 50 krajcár - régen volt... |
Az uradalmi
anyagban elsősorban az elszórtan található számlák és költségvetések
lényegesek: ezekben a cselédség kommenciójába (kialkudott bérébe) tartozó
évenkénti, kötelezően kiadandó ruhamennyiséget veszik számba. Helyenként egyéb
utalásokra is akadhatunk: a körmendi Batthyány-uradalom vegyes pénzszámadásai
között példának okáért feljegyzik, hogy az „étek fogó” szolga 1721. március 31-én
2 forint 50 krajcárt kapott „egy pár csizmára” (MNL OL P 1323/11. d. No. 9).
Bizonyos, a
kereskedelem, a politika, és főképpen a katonáskodás sodrától távol eső
vidékeken, ahol a zárt paraszti közösségnek a széles nagyvilággal való
kapcsolata a lehető legminimálisabb szintre volt szorítva, egészen a 20.
századig megmaradhattak tájjellegű viseletek, akár a mindennapokban is. Az
ilyen területek „népviseletének” vizsgálata már a néprajz tudományterületéhez
tartozik, amennyiben azonban a társadaloméhoz és a gazdálkodáséhoz hasonló
változatlanságot feltételezünk az öltözködésben is, az efféle maradványokból
szerzett tapasztalatok a művelődéstörténész tudásanyagát is gazdagíthatják.
A paraszti „divatról” általában
A fenti
forrásanyag (és az arra épülő, szerencsére manapság egyre terebélyesebb és jó
minőségű szakirodalom) megvizsgálásával a paraszti öltözködés és a jobbágyi
népesség körében megfigyelhető divat tekintetében biztonsággal tehetünk néhány
általános megállapítást. Ezek az állítások jórészt tájegységtől függetlenül a
teljes vizsgált korszakban (azaz a legtágabb értelemben vett „újkorban”, vagyis
a 16. század derekától kezdődően a modernitásig) helytállóak.
 |
| J. N. Bauer képein balra: magyar kurtanemes, jobbra: parasztember. A lényeges különbség a nadrágban, a fejfedőben és a szűr díszítettségében mutatkozik meg |
Elsősorban: a
magyar köznép öltözködése korántsem esett olyan távol a nemesség vagy a
„vitézlő rend” divatjától, mint azt első ránézésre gondolnánk. Ellentétben
egyes nyugat-európai országokkal, a Magyar Királyságban a jobbágyi népesség, de
különösképpen a kurtanemesek és az uradalmi vagy házi cselédek hasonló szabásmintákkal
hasonló ruhadarabokat hordtak, mint a középnemesség; a különbséget inkább a
felhasznált anyagok minősége, a díszítés és az egyes ruhaneműk kidolgozottsága
jelentette. Bár léteztek a parasztságra kiváltképpen jellemző öltözetdarabok is
(így például a suba vagy a bocskor), a mindennapi öltözködés alapelemei
voltaképpen századokon keresztül ugyanazok voltak a társadalmi piramis legalján
és közepén elhelyezkedő rétegeknél.
Ebből
következik, hogy a „jellegzetes történelmi paraszti viseletnek” a nemesi
öltözéktől való eltérését elsősorban a ruhaanyagok különbözőségeiben kell
keresnünk. Míg a középkorban és az újkor nagy részében, egészen a legmodernebb
időkig a magyar külkereskedelem luxuscikk-behozatalának tetemes részét az
importtextília, a külföldről az országba hozott, drága kelme jelentette, addig
a parasztság többnyire hazai, sok esetben házilag készített alapanyagokból
csinálta (vagy csináltatta) az öltözetét. Kiemelten igaz ez a fehérneműre, de a
felsőruházat és egyes presztízsértékű vagy valódi anyagi értéket képviselő
ruhadarabok esetében is általánosnak látszik.
 |
| Betyárok csizmásan, puskásan, pitykegombos dolmányban. A "betyárossan" öltözködő legényeket robotmunkára, botozásra is ítélhette az úriszék |
A másik lényeges
eltérés a díszítettségben volt. A kora újkor és az újkor szabóinak
szaknyelvében a „paraszt” szó a „dísztelen” jelző szinonimájaként élt: a
paraszti viselet hagyományosan nem, vagy csak kevéssé volt díszes. A „cifra”
köntösök, a zsúfoltan, rafináltan cikornyázott ingek vagy dolmányok, a híres
„cifraszűr” még a 19. században is elsősorban a társadalom perifériáján élő,
bűnöző elemek, a „lopók” és a betyárok rétegéhez kapcsolódott, és
Magyarországon éppúgy, mint Európában sok más helyen, rendeletek tiltották a
túlságosan megdíszített ruhák használatát.
A földművelésből
élő, dolgozó parasztembert a vérével adózó módos nemestől a fentieken kívül
mindenekelőtt az ékszerek hiánya különböztette meg. Az ékszerviselés a falusi
társadalomban inkább a női öltözködés kiegészítő jelensége, ott is inkább
értékmegőrző vagy ünnepi reprezentációs célzattal fordul elő. Nemesfémet,
drágakövet sohasem találunk a jobbágyok vagyontárgyai között; ritka ékszereik
csontból, rézből, átalakított pénzekből készültek, ha egyáltalán voltak.
 |
| Idős uradalmi béres, már mellényben |
A hagyományos
értelemben vett „divatnak” kevés alkalma volt beférkőzni az alapvetően nagyon
tradicionális, a praktikumot a legtöbb esetben a külcsín elé helyező jobbágyi
öltözködés keretei közé. Amikor mégis tetten érhető a felsőbb, nagyobb
presztízsű, módosabb társadalmi rétegek ruháinak „leszivárgása” a földnép
soraiba, az általában a cselédségen és a kommenciós munkásokon keresztül
történik, akik a 18. századtól kezdve bérüket egyre többször követelik ruhában,
„öltönyben”. A gazda (jórészt közép- vagy kisnemes, esetleg városi polgár)
ilyenkor, hacsak a görög vagy más balkáni kereskedők konfekcióit nem választja,
többnyire az elhordott ruhadarabjaiból ad a munkásának, akik így olyan
öltözékekhez is hozzájuthatnak, amelyeket társadalmi státuszuk vagy vagyoni
helyzetük máskülönben nem tenne számukra elérhetővé. Közismert, hogy a 19-20.
században a divatosnak számító ruhadarabokat elsősorban a városi cselédek
hordták haza a kelengyéikbe. Az előbbi állítást kiterjesztve: a tradicionális
paraszti viselet akkor változik meg jelentősen (és többségében
visszafordíthatatlanul), ha a falujából elszármazott jobbágy, paraszt olyan
öltözködésbeli példával szembesül, amely a közvélekedésben nagyobb tekintélynek
örvend, mint saját „népviselete”. Az egyik legnyilvánvalóbb példa a lobogós, bő
gatya elhagyása: a 20. század elején ezt a katonaviselt férfiak kezdték, akik,
„ha egyszer nadrágot húztak, soha többé nem vették fel a gatyát”.
A fentiekből
kiviláglik, hogy a valódi „hagyományos paraszti viselet” elsődleges hordozói,
továbbörökítői és finomítói a módos, többnyire egésztelkes jobbágyok, akiknek
paraszti egzisztenciájuk elegendő megélhetést, öntudatos termelői mentalitásuk
pedig elegendő védelmet nyújt a külső hatásokkal szemben. A gazdag paraszt,
akinek megfelelően nagy darab föld van a birtokában, eltartja családját, nem
kényszerül szolgálatba adni gyermekeit és a kereskedés sem mozdítja ki a falusi
környezete zártságából, a legvalószínűbb mintaalanya a „paraszti divatnak”.
Tompa László
az ELTE Történettudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
Ajánlott irodalom:
-
A mellékelt
források a hivatkozott helyeken megtekinthetőek a Magyar Országos Levéltár
megfelelő részegységeiben. A leközölt fényképekkel a szerzőnek semmiféle
gazdasági vagy haszonszerzési célja nincs, azok kizárólag a téma
illusztrálására szerepelnek itt, megjelenítésük jogi akadályokba nem ütközik.
-
A Nemzeti Múzeum
és a Néprajzi Múzeum állandó tárlatai számos példát szolgáltatnak a tárgyalt
jelenségekhez.
-
Bertényi Iván: A
középkori művelődés. Ruházat. In: Magyar
művelődéstörténet. Szerk.: Kósa
László. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 103-107. p.
-
E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában. Corvina
Kiadó, Budapest, 2008.
-
Elsősorban
rendkívül jól megválogatott képanyaga miatt értékes: A Magyar Divat 1116 éve. (1116 years of Hungarian Fashion). Szerk.:
F. Dózsa Katalin. Budapest, 2012.
-
Flórián Mária: „A nép követte a szabást”. Folyamatok a
magyar paraszti öltözködés alakulásában. 17-19. századi viselettörténeti adatok
tükrében. Akadémia Kiadó, Budapest, 2009.
-
H. Balázs Éva – Krász Lilla – Kurucz György (szerk.): Hétköznapi
élet a Habsburgok korában 1740-1815. Corvina Kiadó, Budapest, 2007.
-
Kósa László: A polgári
társadalom korának művelődése I. A hétköznapi élet kultúrája. A tárgyi világ:
lakás, öltözködés, táplálkozás. In: Magyar
művelődéstörténet. Szerk.: Kósa
László. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 337-352. p.
-
Széles merítése
és ismeretterjesztő jellege miatt különösen jelentős: Régi magyar öltözködés. Viseletek dokumentumok és források tükrében.
Szerk.: Benyóné Dr. Mojzsis Dóra.
Magvető Könyvkiadó, 1988.
-
Tóth István György: A
magyar művelődés a kora újkorban. Magyaros viselet és nájmódi öltözködés: a női
és férfiruházat. In: Magyar
művelődéstörténet. Szerk.: Kósa
László. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 179-191. p.
