A reformáció ötszázadik évfordulójára
 |
| Hitvita ábrázolása korabeli metszeten |
A német-római császársággal
határos, vele szoros és sokoldalú kapcsolatban álló középkori magyar
királyságban Luther nyilvános wittenbergi fellépése után csaknem azonnal
terjedni kezdtek a reformáció eszméi. Mintegy fél évszázad alatt a korabeli
Magyarország (beleértve az időközben külön fejedelemséggé váló Erdélyt)
eredetileg római katolikus lakosságának becslések szerint 80-90 %-a protestánssá
lett. A bizánci rítusú egyház hívei között nem talált követőkre a reformáció. Jelen
tanulmányomban e kimagasló jelentőségű kultúrtörténeti fordulat hatásának egyik
ritkábban hivatkozott fejleményéről fogok röviden értekezni, a magyar művelődés
és a vele szorosan összefonódó közélet felekezeti tagoltságáról.
Szekfű Gyula nevezetes könyve, a Három nemzedék 1934-i kiadásához
csatolt, a korabeli viszonyokat elemző kiegészítő fejezetében írja: „...a reformáció óta az ugyanazon magyar
lelkiség kebelében két színezettel, két, egymástól jól megkülönböztethető
arccal van dolgunk, melyek az autonóm vallási folyamatokon kívül egyéb
benyomások /.../ hatása alatt is állandósultak.” „A két jelenséget az összetételükben felismerhető történeti és
kulturális jegyek szerint különbözőképpen nevezhetjük katolikus barokk és
protestáns racionalizmusnak, nyugati és keleti, dunántúli és erdélyi
magyarságnak, erdélyi szabadságeszmének és dunántúli királytiszteletnek, annyi
azonban bizonyos” - fűz hozzá egy lényeges megjegyzést - „hogy mindegyik külön-külön csak részét adja
a magyarságnak, mely teljes megjelenésében csak a kettő szintézisében állhat.”
Szekfűt nem azért idéztem, mintha
jóval előbb őt megelőzve mások ne írtak volna ugyanerről a jelenségről, hanem
mert mondatai a szellemtörténeti irányultság sajátos szó- és fogalomtárát
használva, sorozatnyi, izgalmas továbbgondolási lehetőséget vetnek föl.
A magyar nemzeti tudat és kultúra
különfajta további, mélyebb és kevésbé jelentékeny tagolódásait, mint a
„nyugati-keleti” (kulturális orientációra és földrajzi tájékozódásra egyaránt
érthető), „a labanc-kuruc” vagy akár a „urbánus-népi” viták hevében és a
közbeszédben máig fölbukkanóan nem egyszer megfeleltették
„katolikus-protestáns” ellentétpárnak. A magyar művelődésben és a nemzeti
önazonosságban, különösen a múltról alkotott véleményekben, hangsúlyosan a
történelemképben, sőt az irodalmi-művészeti értékrendben is a 16. század
végétől a 20. század derekáig szemléletesen megmutatkoznak és jól kitapinthatók
a vallási háttér különbözőségének vetületei. Némi túlzással azt mondhatjuk,
hogy az újkori magyar történelem (nem egyszer a középkori is) minden nagy
eseményének és kérdésének létezik, vagy inkább a historiográfiában létezett
olyan többé-kevésbé ellentétes, de legalább valamilyen fokig eltérő értékelése,
illetőleg megválaszolása, amely meghatározott nézőpontból protestánsnak vagy
katolikusnak minősülhet. Továbbá az élet számos más területén, ízlésben,
mentalitásban, viselkedésben, mindennapi és ünnepi, nemcsak szakrális, hanem
profán szokásokban, valamint nyelvi rétegekben még a szókincsben is föllehetők
hasonló természetű eltérések. Ilyen jelleggel színt sem a bizánci rítusú
egyház, sem az izraelita vallás nem kölcsönzött a magyar művelődésnek.
 |
| Pázmány Péter érsek aláírja a nagyszombati egyetem alapítólevelét. |
Egyetemünk alapításának nagy
hatása volt erre a tagolódásra. Vessünk egy pillantást először az alapító
Pázmány Péter és a protestantizmus, pontosabban a reformátusság viszonyának
egyik kevéssé számon tartott területére! Minden életrajz megemlíti, hogy
tekintélyes, bihari, református nemesi családban született. Gyermekkorában
árvaságra jutva, édesapja második, immár katolikus feleségének meghatározó
része volt abban, hogy tizenhárom évesen katolikusnak tért át, aminek egyenes
folytatása lett a jezsuita iskoláztatás és a fényes pályafutás. Kevésbé ismert,
hogy korán elhalt édesanyja, Massai Margit kiterjedt birtokokkal rendelkező,
református főnemesi családból származott. Pázmány nagyapja, Massai Imre a
reformáció korai tiszántúli terjedésének patrónusa, a maga korában a
protestánsoknak egyik legnagyobb és bőkezű támogatója volt. Másik leánya,
Massai Eulália Mágócsy Gáspár felesége lett. Ez a házaspár ugyancsak igen sokat
tett a reformáció hazai terjedésért. Mágócsy előbb gyulai, majd egri
várkapitány, a korabeli Magyarország egyik legeredményesebb vagyonszerzője,
élete utolsó szakaszát felső-magyarországi birtokain töltötte. Ő volt a
legnagyobb mecénása az első teljes magyar bibliafordítás kinyomtatásának. A mű
megjelenését azonban nem érte meg (†1586).
Második felesége, Alaghy Judit megözvegyülvén Rákóczi Zsigmondhoz, a
Rákóczi-család később elsőnek fejedelemmé választott tagjához ment hozzá. A
Mágócsyaknak gyermekük nem lévén, az asszony előző férje és a család további
gazdag ágának örököseként is, döntően és jelentékenyen gyarapította az egyre
növekvő Rákóczi vagyont. Egy másik szintén gyermektelen Mágócsy-ág utolsó férfi
tagja (†1611),
Ferenc özvegyét, az ugyancsak jelentős vagyont öröklő Dersffy Orsolyát a
különben lutheránusnak született Esterházy Miklós, a későbbi nádor, családja
fölemelője, a magyarországi rekatolizációban Pázmány partnere vette nőül. Íme:
egy rövid, egy villanásnyi bepillantás a kor mintegy 20-25 év alatt dinamikusan
változó személyi és vagyoni viszonyainak alakulásába, amelyek jelentősen
motiválhatták Pázmányt.
 |
| A Vizsolyi Biblia egy eredeti példányának címoldala, 1590 |
Arra, hogy mit épített be a maga
katolicizmusába gyermekkorának kelet-magyarországi, tiszántúli református
közegéből, ami utóbb sorozatnyi jeles szereplőt adott a magyar művelődésnek és
közéletnek, most nem térhetek ki. Születésekor a külön protestáns kultúra és
tradíció még nem formálódott ki, de családjának és tágabb rokonságának, az
atyafiságnak viszonylatrendszerében magas társadalmi szinten találkozhatunk a
magyar művelődés idővel tartóssá váló felekezeti tagolódásának kezdeteivel, sőt
már a svájci reformáció hazai konfesszionalizációjának kiemelkedő elemeivel is.
A magyar nyelv kiváló művelője, Pázmány Péter ifjú korában jelenik meg irodalmi
nyelvünk kialakulásának egyik legfontosabb teljesítménye, az imént említett, a
Károli Gáspár nevéhez fűződő Vizsolyi
Biblia (1590). A nyomtatásánál segédkező kisdiák, Szenci Molnár Albert
néhány év múltán a 150 genfi zsoltár átköltésével a magyar műfordítás (1607),
majd Kálvin fő műve, az Institutio
magyarra fordításával (1624) a magyar tudományos nyelv első csúcsteljesítményét
alkotja meg. Nem mellesleg Pázmány egyik vitafele volt, hiszen utóbb az érsek
teológiai nézőpontból az ő munkásságát is szigorúan bírálta.
 |
| Kálvin Institutioja Szenci Molnár Albert fordításában, 1624 |
Pázmány hitvitázó tevékenységének
kezdete ugyancsak ezekre az évekre esik. Magyari István sárvári evangélikus
prédikátor, a híres törökverő Nádasdy Ferenc udvari papja 1602-ben Az országokban való sok romlásoknak okairól
címmel politikai-teológiai helyzetmagyarázatot adott ki. Erre a következő
esztendőben Pázmány reagált Felelet
(rövid) című, első nyomtatásban megjelent hitvitázó írásával.
A vita megértéséhez vissza kell
emlékeznünk az előző háromnegyed évszázad magyarországi történéseire. A mohácsi
csata után a török hódítás egyre megállíthatatlanabbnak mutatkozott. A
középkorvégi, magát a kereszténység védőpajzsának meghatározó magyar királyság
immár határain belül sem volt képes gátat vetni a pogány hatalomnak. Az
országban fokozatosan eszkatológikus hangulat lett úrrá. A protestáns
prédikátorok széleskörű befogadásra találó, bibliai párhuzamú
történelemértelmezéssel magyarázták a helyzetet: a török Isten kollektív
büntetése a tőle elforduló nép bűnei miatt. A bűnök köre a sokfajta erkölcsi
kihágástól a szociális vétkeken át a középkori egyház eltévelyedését is magába
foglalta. A büntetést tűrni kell, de van remény a megbocsátásra, a reformáció
tanításainak elfogadása, ezek közt az is, hogy Isten választott népe a magyar,
mint az Ószövetségben a zsidóság volt. Ha a nép bevallja és megbánja bűneit,
Isten szabadítót küld.
 |
| Pázmány felelete Magyari Istvánnak (címlap) |
Magyari könyvében összegezte és
rendszerré dolgozta ki a bűn-bűnhődés-bűnbocsánat gondolatkört. Művének
megjelenése idején a tizenöt éves háború váltakozó hadi sikerekkel zajlott, de
azzal a tanulsággal is, hogy az oszmán mégis legyőzhető. Pázmány Felelete egyértelműen megfordította
Magyari tételeit. A protestantizmus a vallási tévelygés, abból kell a
magyaroknak megtérniük, a katolicizmus visszaerősödése hozza a megoldást.
A néhány év múlva Bocskai
főszereplésével megkötött bécsi békében azonban kirajzolódtak annak a közjogi
kettősségnek körvonalai, amely több mint háromszáz évig kíséri majd a magyar
történelmet: a Habsburg házzal vagy nélküle is életképes-e Magyarország?
Kortársi vélekedés szerint Pázmány egy alkalommal kijelentette, hogy protestáns
Magyarországon született, de katolikus Magyarországon fog meghalni. Valóban
minden tőle telhetőt megtett ezért. Ismert, hogy beszédeivel, írásaival,
meggyőző egyéniségével számos főnemesi családot nyert meg a katolicizmus
táborának. A katolikus reformnak, és általában is a felekezetek
megszerveződésének, intézményrendszerük kialakulásának, a
konfesszionalizációnak a folyamatába illeszkedő fontos esemény volt egyetemünk
alapítása 1635-ben. „Gyakran aggodalmasan
fontolgatva magunkban, hogy miképpen terjeszthetnők a katolikus hitet
Magyarországon és hogyan segíthetnénk a legnemesebb magyar nemzet
tekintélyén...” - /”qua ratione et Catholicam Religionem in Hungaria
propagare”/ - áll az alapító levélben a legelső indoklás. A cél világos, a
protestantizmus hatalmának megtörése, ami összefügg a nemzet javán
munkálkodással. Kiemelésünk természetesen nem azt jelenti, hogy reformáció nélkül
más országokban nem történhetett a korban egyetemalapítás, még ha esetünkben a
távoli indítékot így értelmezzük is. A Pázmánynak tulajdonított prófécia
azonban nem teljesedett be, sem a rekatolizáció, sem az ellenreformáció nem ért
el teljes sikert. Az egyetem azonban - mint csaknem két és fél századon át az
ország egyetlen egyeteme - nemcsak a katolicizmus fő bástyája, hanem a hazai
művelődés és tudomány kiemelkedően fontos intézménye lett.
 |
| Szent István felajánlja az országot Szűz Máriának: a Regnum Marianum. Benczúr Gyula freskója |
A 17. század második harmadában
kezdődött a magyar királyságban az eszközökben nem válogató ellenreformáció, a
leghevesebb vallási összeütközések és diszkriminációk időszaka, egyúttal a
magyarországi protestánsok történeti emlékezetében a sérelmi attitűd
berögzítője. Miközben a kultúra és a közélet kettőssége megszilárdult, a
katolikus megújulással fölelevenült egy nagy hatású középkori legenda. Eszerint
Szent István Szűz Mária oltalmába ajánlotta az országot, aki ezt el is fogadta.
A katolikus barokk történelemszemléletben a 17. századtól az Istentől
eltávolodott nép bűneinek bocsánatát és a töröktől való szabadulást Szűz Mária
közbenjárásának köszönhette az ország. A török kiverése utáni új helyzetben
azonban a protestáns történelemszemlélet - bár lassan laicizálódott - nem
enyészett el, és válságos korszakokban ismételten megerősödött. Az eltérő
helyzetértelmezések rendkívülien színes és változatos történetét ezúttal nem
követhetjük nyomon. Példatárából hadd említsem csupán Kölcsey Himnuszát, illetőleg, hogy 1848/49-ben a
honvédek felekezetre való tekintet nélkül Szűz Máriás zászlók alatt harcoltak.
 |
| A Nagyszombati Egyetem alapítólevele |
Visszatérve egyetemünkhöz: az a
protestantizmussal való küzdelem csillapulta után még hosszabb ideig zárva
maradt a nem katolikus felekezetűek előtt, ami szerzetesrendi működtetésével
szorosan összefüggött. A protestánsok nyugat-európai egyetemeken folytathattak
felsőfokú tanulmányokat. II. József türelmi rendeletét (1781) követően vált
lehetővé az immár királyi intézményben az akatolikusok doktorálása. 1784-ben
kapott először egy református majd két evangélikus tanár kinevezést, ezután
több mint fél évszázadig nem folytatódott a sor. A kiegyezéssel beköszöntő
szabadelvű kormányzás tette teljesen akadálymentessé a hitfelekezeti kötődéstől
lehetőleg eltekintő tanári kinevezéseket. A katolikus jelleg hallgatólagosan
elfogadva, teljesen a polgári korszakban sem tűnt el. Ezzel is indokolták, hogy
1912-ben az új alapítású vidéki egyetemek, a debreceni és a pozsonyi,
református, illetőleg evangélikus háttérrel és hittudományi karokkal alakultak
meg.
A felekezeti eltérések elevenségére
jellemző a két világháború közötti Magyarország két nagy hatású
gondolatformálójának állásfoglalása. A fentebb idézett, gyakorló katolikus
Szekfű Gyula említett művének ugyancsak a kiegészítő fejezetében, kora
magyarországi társadalmának öt legsúlyosabb antinómiáját (ellentmondását,
ellentétpárját) nevezte meg a nemzeti egység akadályaiként. Közöttük
másodikként említette a „felekezeti kérdést”, mint a közéletben meglévő, és
időnként fölerősödő feszültséget, melynek talaja a kultúra vallási hátterű tagolódása,
és vele szoros kapcsolatban az eltérő történelmi emlékezet. A Szekfűt bíráló
Németh László rá jellemző metaforát használva, egyenesen a „magyar élet”,
értelmezésében a kortárs teljes társadalmi lét antinómiáiról írt. Szekfű nem a
tagoltság megszüntetésében vagy - szerinte – „látszat” felekezeti békében,
hanem mindkét fél mind mélyebb vallásosságában látta a megoldást, amely záloga
lett volna az ütközések elkerülésének és a közös célokért történő őszinte
együttműködésnek. A vallások fontosságát elismerő, ám agnosztikus Németh László
viszont a felekezeti kérdést az antinómiák között az utolsó helyre sorolta, és
korántsem tulajdonított neki komolyabb súlyt, különösen nem kulcsszerepet a
korabeli, háborúval fenyegető világhelyzetben különösen kívánatos nemzeti
egység (egyetértés) kialakulása folyamatában. A probléma orvoslása sem foglalkoztatta.
Lényeges, hogy mindkettőjüktől tudunk idézni a kulturális kettősség egységét és
termékeny voltát értékelő tömör méltatást is. Németh László Magyar ritmus című tanulmányában írja:
/a reformáció százada/ „...a magyar
középkor gyűjtött kincseiből gazdálkodott”, /viszont folytatja/ „Pázmányék katolikus reformációja is
nyilvánvalóan e protestáns kultúra javain élt.” Szekfű Három nemzedékében olvassuk: „A
kétféle produktum - /mármint a felekezeti különbség következményei K.L./ - mindegyike nagyot alkotott századok
folyamán s akár Pázmány alkotásait, akár Széchenyi szellemiségét tépnénk ki a
magyar történetből, akár pedig Bethlen Gábor Erdélyét és Kossuth 48-as honvédő
működését, nemzetünk géniuszát ezzel egyformán halálosan sebesítenénk meg.”
Észre kell azonban vennünk a múlt
századfordulótól a hagyományos felekezeti tagoltság jelentőségének csökkenését
és fontossága halványodását. Az itt nem részletezhető hosszadalmas és összetett
folyamatot voltaképpen jellemzően illusztrálja Szekfű és Németh
véleménykülönbsége is. Azt azonban valószínűleg még ők sem sejtették, hogy
néhány éven belül az antinómiák, nemcsak a felekezeti kérdés, úgy oldódnak meg,
hogy politikai hatalomváltozás nyomán eltűnnek a nyilvánosságból. A felekezeti
kérdésről mint közéleti problémáról pedig a magyar történelemben alighanem
utoljára éppen az 1930-as években zajlik, zajlott vita. Tudjuk, a pártállami
rendszer (mint a diktatúrák általában) határozott, saját ideológiai szempontok
alapján hivatalosan megrostálta a hagyományt és átértelmezte a történelmet,
majd központilag folytonosan irányította a társadalom hozzájuk viszonyulását.
Eredetinek nem mondható, hogy újabb motívumokkal ugyan kiegészítve, ám
voltaképpen a 19. századi aufklärista és szabadelvű diskurzusok világát idézve
tették meg Magyarország múltjában a katolicizmust a reakció, a protestantizmust
a haladás zászlóvivőjének. Ezzel egyszersmind a felekezeti kettősség
hagyományát mélyen kompromittálták és durván lefokozták. Ezeknek a nézeteknek a
közvetett hatásaitól mostanáig sem szabadult meg teljesen a köztudat, hiszen a
ma élő idősebb nemzedék tagjai iskolai tankönyvekből évtizedekig a
leegyszerűsített, később a „finomított” tételeit tanulták. A hazai
történettudomány pedig máig csupán részlegesen nézett szembe a 20. század
második felére eső önnön múltjával.
Egyoldalú lenne a kép, ha nem
mutatnék rá, hogy az aktív vallásgyakorlás gyöngülésére, lazábban vagy
szorosabban vele kapcsolatosan a művelődés és a közélet felekezeti
tagolódásának fakulására a szocialista politikai ideológia vallás- és
egyházellenessége valamint annak vele járói mellett nagyságrendben legalább
akkora hatása volt a 20. századi európai szellemi életben zajló szekularizációnak,
amely különösen fölerősödött a század második felében. Minthogy azonban a
korban a szovjet érdekzónától az ún. „nyugati világ” a politikai program
részeként többé-kevésbé el volt zárva, ez a hatás nem rendszerben és
intézményesülve, hanem kevéssé nyilvános csatornákon, tetszetős hasonlattal: „hajszálereken”
át érvényesült. Tudományos igényű elemzése a közelmúlt hazai
gondolkodástörténetének részeként eddig nem valósult meg. Az 1990 körüli
társadalmi-politikai változásokkal összefüggően a szinte semmiből minden fokon
kiépülő egyházi iskoláztatás – mint a múltban is, alighanem a legfontosabb
intézményrendszer – ismét megteremtette a művelődés felekezeti tagoltsága
folytonosságának lehetőségét. Ám valóra váltására szóló karakteres program nem
született és történelmi okok sem sürgették. Nem szükséges itt belebocsátkoznom
a történelmi helyzetek és körülmények változása, a feltételek ismétlődésének
valószínűsége vagy valószínűtlensége, akár a mesterséges fenntartás esélyeinek
kérdésébe. Az egyházi iskolák megítélésem szerint eddig kevésbé a kultúra és a
történetszemlélet felekezeti tagolódásának újrateremtésével és ápolásával,
inkább erkölcsi és világnézeti irányban látszanak különvalóságukat
érvényesíteni a kortárs társadalomban valamint a jövő nemzedékeinek nevelésében.
Azonban az a néhány év, amivel számolhatunk, egyelőre nem elégséges határozott
vélemény megfogalmazásához.
Végezetül és összegzően úgy is
fogalmazhatok, hogy ha nincs Magyarországon reformáció, az előbbiekben vázolt,
a múltunknak és kultúránknak sajátos jelleget kölcsönöző jelenség nem alakul
ki. Megjegyzésre méltó, hogy e jelenségnek nemzetközi összehasonlításban kevés
párhuzama akad, a német nyelvterület a legismertebb példa, azaz a magyarországi
reformáció hatástörténetének egyik egyedi vonásáról van szó. Általánosságban
meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a többvallású társadalmak kultúráját a vallási
tagolódás gazdagította. Igaz ez akkor is, ha a tétel megfordíthatatlan, mert
természetesen nem mondhatunk szegényebbnek egy nemzeti kultúrát, ha hiányzik
belőle vagy jelentéktelen a vallási hátterű rétegződés, hiszen másféle
eltérések tagolták és formálták, amelyek egyedien éppúgy meghatározhatták, mint
a felekezeti motiváció. Tételünkből adódó tanulság, hogy veszteség lenne
múltunk felekezeti összetevőiről, színeiről elfeledkezni, sőt mint kulturális
és történeti örökségünk szerves és jellegadó részét kell számon tartanunk.
Prof. Dr. Kósa
László MHAS
ELTE BTK
Művelődéstörténeti Tanszék
