 |
| Az álmodó falu Nagy Imre Erdélyi falu című festményén |
Az idő múlásának érzékelése és az arra adandó reflexió szükségessége
minden bizonnyal az emberiség legrégebbi tapasztalásai közé tartozik. Az ember
jóval a történelemtudomány által átlátott és felbecsült múlt „kezdete” előtt
rákényszerült arra, hogy a megállíthatatlanul haladó időt, létezésünknek ezt a
rendkívül elvont fogalmát, valamiképpen megfoghatóvá tegye, és szintén mérhető
időtartamú életét a természet és a korok ciklikusan változó, vagy éppen
előrehaladó eseményeihez mérje hozzá. Minden kultúra, a világ történetében
valamennyi emberi népcsoport kifejlesztett magában valamiféle időkezelési
struktúrát; ez többségében igazodott azokhoz a természeti és társadalmi
körülményekhez, amelyek keretében az ember létezett és létezik ma is.
Az idő relativitása (ha nem is a megértés, de legalábbis az említés
szintjén) mostanára széles körben ismeretes az általános iskolás tanulók
körében is. Talán kevesebben gondolnak bele abba, hogy a múló idő
viszonylagossága mennyire közvetlenül függ a társadalmunk technológiai színvonalától,
civilizációs hozadékától és a legszorosabban értelmezett életkörülményeinktől.
Mostani, modern közösségünk élete elképzelhetetlen lenne az órák, naptárak és
az időmérésre szolgáló, illetve működési elvükben azon alapuló számtalan
technológiai vívmány nélkül. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy „mai fejünkkel”
nehezen gondolunk bele az előttünk való korok időszemléletének jellemzőibe –
azokéba a korokéba, amelyekben még nem álltak az ember rendelkezésére a
mostaniakhoz hasonló gépezetek, és ennél fogva az élet meg sem követelte azt a
másodpercmutató szerinti beosztást, ami a 21. században elkerülhetetlennek
látszik.
A címben szereplő fogalom a kultúrantropológia és a néprajztudomány
tudáskincsének része. Ausztrália távoli tájain, ahol az őslakosok életmódja
sokáig a legpontosabban leképezte a paleolitikum világának sajátosságait, az
Álomidő (Altjira, azaz „Álmodás”, de
használják az európai kultúrkörben nevelkedettek számára sokkal többet mondó,
angol Everywhen kifejezést is) az a
különös, profán tapasztaláson túli birodalom, ahol az ősök szellemei és a
világot mozgató erők laknak. Az Álomidőben a korszakolás, az egymásutániság és
még az idő maga sem létezik úgy, ahogyan azt az anyagi világban megszoktuk – az
egyes események egymásba csúsznak, minden egyszerre foglal helyet benne, és a
befogadó által érzékelt egyforma távolságukkal a régmúlt eseményei megfogható
közelségbe kerülnek. Az Álomidő tehát éppen annyira sajátja a jelenkor
őslakosának, mint több száz, esetleg több ezer esztendeje élt ősének – egy
olyan különleges hely, ahol múlt, jelen és jövő „egymásra talál”.
Minél távolabb haladunk vissza a történelmi korokban, a természetközeli
közösségek időszemlélete annál inkább hasonlít erre a mitikus „Álomidőre”. Nem
is olyan régen (egész pontosan a 19. századig) a magyar jobbágyság, vagyis
jobban mondva a falusi lakosság időfelfogása is ilyesféle volt – más értékrend,
másféle számok szerint mérve az időt.
Ahhoz, hogy megérthessük a földhöz, annak terményeihez minden másnál
jobban kötődő jobbágyi lakosság időszemléletét, elsősorban el kell vetnünk
minden olyan időfelfogást és járulékos nézőpontot, amelyek a paraszti élettől
idegen jelenségekhez kapcsolódtak. Az időnek évtizedekben, évszázadokban és
évezredekben való mérése példának okáért csaknem két évezreden keresztül az
uralkodó kisebbség, így elsősorban a papság, értelmiség, a szűkebb értelemben
vett udvar és a nemesség sajátja volt. Hatalmuk legitimálásához, munkájuk és
terveik véghez viteléhez főként nekik volt szükségük arra, hogy igen régen megesett
cselekedetek és történések pontos idejét ismerjék. Az évszázadok során
kialakult néhány jellegzetesen „osztályhoz” vagy „foglalkozáshoz” kötődő
időmérési stratégia – így például a benediktinus szerzetesek szokása, mely
szerint a napot imaórákra kell
felosztani, és így a ciklikusság elsődleges megtestesítője az imádkozások
egymásutánisága, csaknem másfélezer éves múltra tekinthet vissza. Az években
kifejezett idő múlását megtestesítő egyéb jelenségek, például a krónikák vagy a
díszes sírfeliratok, tradicionálisan a nemesség sajátjai.
A Kárpát-medence jobbágyi népességét egyik sem jellemezte igazán. A
földműves életmód elsősorban azt követelte meg a parasztoktól, hogy létezésüket
– ezzel kapcsolatosan pedig napjaikat, óráikat, perceiket, éveiket és
voltaképpen teljes életük hosszát – a természet ciklikus váltakozásaihoz, a
munka rendjéhez és homályos, csupán ritkán megélt „történelmi múltjukhoz”
igazítsák.
A jobbágyi időszemlélet alapelemei az év és a nap; előbbi évszakokra,
valamint munka- és ünnepnapokra, utóbbi pedig napszakokra és az egyes
tevékenységek által lefedett időintervallumokra oszlott. Harmadikként lehet
említeni az ember életét, amelyet többnyire a sorsfordító cselekmények
(születés, házasság és halál) határoltak be; és végül azt a nehezen
megragadható „álomidőt”, amelyben a jobbágyság történelmi múltját elképzelte.
Lássuk tehát ezeket sorban!
 |
| Pieter Bruegel: Paraszttánc A mulatozás, a termelő munka és a fontosabb életesemények megünneplése megtörte a hétköznapok monotonitását |
Az esztendő felosztása a természet változása szerint a legősibb
időrendezési képzetek közül való. A paraszti népességnek főként azért volt
szüksége erre, mert így rendet, sorrendiséget adhatott monoton munkáinak,
illetve szabályozhatta a munka és a pihenés fázisait. A valódi, nehéz
földművesmunkák (így a szántás, az aratás vagy a szőlőkapálás) időpontját
részint a növények igényei, részint az időjárás határozta meg; amikor egyik sem
volt alkalmas munkavégzésre, elkezdődhetett a falvak „holtszezonja”, a tél. Ez
volt az a néhány hónap, amely alatt az emberek az egész éves termés egy részét
felélték, és amikor idejüket más tevékenységeknek: kézművességnek, vallási és
félvallásos cselekményeknek, ünnepeknek és rítusoknak szentelhették. A
természet körforgásán alapuló időszemléletet csupán két tényező alakította
jelentősen: az egyik a vallás tevékenységszabályozó hatása, a másik pedig a
különféle földesúri és állami beszolgáltatások rendszere. E háromféle
ciklikusság a 18-19. századra már elválaszthatatlanul összefonódott. A
terménybeszolgáltatások, az adók és járadékok, sőt, még a szerződésekben
lefektetett pénzmennyiségek behajtási ideje többnyire valamely jeles
kalendáriumi naphoz (elsősorban Szent György és Szent Iván napjához)
kapcsolódott. A kereszténység mély meggyökerezésével a szakrális szféra
időfelosztó szerepe összeforrt a természet saját szabályozó körével – az új
kenyér ünnepétől kezdve a szántóföld megszentelésén keresztül az aratók
megáldásáig a naturálgazdálkodást folytató kis közösség éves ciklusait immár az
egyház is gondosan szemmel tartotta. A rendkívül régi időkből a kollektív
emlékezet eszközeivel konzervált ciklikus rítusok és az egyház kanonizált
ünnepei végső soron összemosódtak a paraszti gondolkodásban, és kialakult a
babonaságoknak és a népi hiedelmeknek az a gazdag tárháza, amely most a
folklorisztika vizsgálati anyagát alkotja.
 |
| A majosi templom tornya, új módi toronyórával. |
Hasonlóan alakult a nap felosztása is – általánosan jellemző dolog, hogy
a parasztember napkeltekor (vagy valamivel az előtt) ébredt, és napnyugtakor
nyugovóra tért. Miután a „modernnek” számító időmérő eszközök, zseb- és
faliórák Magyarországon csak a 16. században jelentek meg, és egészen a 19.
századig nem terjedtek el a föld népének körében, a jobbágyok az órákat csak
viszonylagosan voltak képesek meghatározni. Ennél többre nem is volt szükségük,
hiszen a valóban „sürgetős”, közösségszervező és vallásos tevékenységek
alapvetően az egyházhoz, a paphoz, azokon keresztül pedig az egyre gyakrabban
toronyórával rendelkező templomokhoz kötődtek. A földműves napját a nap állása,
nyugovása, a harangszó rendkívül heterogén formái, és végső soron a saját
munkájának részfolyamatai osztották fel.
Még hangsúlyosabban sajátságos az emberi élet korszakolása. Modern
világunkban elsősorban évek szerint mérünk; a felnőtt kort az állam által
meghatározott korhatár, az öregséget többnyire a nyugdíj jelzi. A középkor és a
kora újkor paraszti világában azonban az esztendők számolásának jóval
csekélyebb jelentőséget tulajdonítottak; nemritkán azt sem tudták, pontosan
mikor, melyik évben született a gyermek. Minthogy a keresztelés szertartása, ha
messze volt a templom, költséges és veszélyes dolognak számított, az újszülött
gyakran esett át úgynevezett „bábakeresztelőn”, hogy ha esetleg meghal, ne
hordozza magában az eredendő bűnt. A valódi keresztelésig évek telhettek el.
A pontatlanság ugyanakkor nem csupán a kereszteléseket jellemezte. A 18.
században különösképpen megszaporodnak az uradalmi forrásanyagban a
határjárások – azok az eskü alatt tett vallomások, amelyek egy-egy közösség
földjeinek, telkeinek kiterjedését veszik számba. Az itt kikérdezett emberek
néha abszurdan idősek: 100-120 esztendősnek is mondják őket. Ez nem
tulajdonítható másnak, mint annak, hogy maguk a falusiak sem voltak tisztában a
saját korukkal (másfelől pedig, bizonyára a jegyzők, írástudók is szentül
hihették ezt a matuzsálemi számot, ha beleírták a határjárásba). A rendkívül
nagy életkor bizonyára amolyan széles körben megengedett „nemes tévedésnek”
tekinthető – az időseket, akik közösségükben a legfontosabb hagyományok (így
példának okáért a faluközösség kontinuitásához szükséges termőföld felosztására
vonatkozó ismeretek) letéteményeseinek számítottak, belehelyezte egy „időn túli
időbe” – a távoli múlt tiszteletteljes, értékeket és tanulságokat hordozó,
mindinkább elmosódó távlatába.
A nemességgel, a klérussal és az írásbeliséget képviselő, nagyon lassan
növekvő deáki és literatusi réteggel szemben a paraszti társadalomnak nem
álltak rendelkezésére írott tanulságtételek, krónikák vagy évkönyvek az idő
múlásának dokumentálásához. Erre azonban a jelek szerint nem is igen volt
szükségük: a mostani iskolai tananyagot kitevő történelmi események többnyire
messze a jobbágyok tapasztalásának és gondolkodásának körén kívül játszódtak
le, azoknak a parasztság legfeljebb passzív elszenvedője vagy érdek nélküli
kortársa volt. Ritkán történtek csak olyan világrengető változások, amelyek
közvetlenül képesek voltak befolyásolni a jobbágyság életszemléletét; ezek
azonban erősen beleírták magukat a magyar agrárnépesség „Álomidejébe”, és ott,
erkölcsi tartalmuknak és tanulságuknak megfelelően elfoglalták a helyüket a
múltat „jóra” és „rosszra” felosztó viszonyrendszerben.
A néprajz és az orális történelem kutatásai szerint a parasztság
emlékezete, melynek hordozói egyaránt voltak az öregek és a fiatalok, a
népdalok és a mondák, a pletyka és a falusi iskola, elsősorban egyfajta
mesevilágnak látta a múlt széles távlatait. Fontos alakokat (jóságosakat – mint
Mátyás király, Rákóczi vagy Dózsa György –, és gonoszokat – így földesurakat,
törököket, tatárokat, „muszkát” és „kozákot”) különítettek el benne, akik
éppúgy élhettek „száz éve”, mint „az öregapám idejében”. A pontos dátumok és
nevek helyett elsősorban maguk a tettek kerültek a paraszti történelemfelfogás
érdeklődésének középpontjába: ezek mentén lehetett elhelyezni az egyes
eseményeket és személyeket a tanító célzatú viszonyrendszerben.
 |
| II. Rákóczi Ferenc a gyögyösi katolikus iskola ólomüveg ablakán |
Bizonyos alakok viszonylagos állandósággal szerepelnek a jobbágyság
meséiben, mondáiban: főképpen a „jó király”, akinek képzete teljesen független
az aktuálisan regnáló uralkodó személyétől. A jó király a parasztság
védelmezője, aki álruhában járja az országot (Mátyás király), megleckézteti „az
urakat” (Rákóczi Ferenc) vagy éppen háborút indít ellenük, valami csekélységért
nemessé tesz egy-egy falut vagy családot, megízleli a falubeliek főztjét. Vele
szemben szinte állandóan jelen van a földesúr démonizált figurája; ő és a
kiszolgáló személyzete, a jobbágyi sorból kiszakadt ispánok és hajdúk, a néppel
együtt nem élő vitézek állandó fenyegetést jelentenek a paraszti világra.
Időnként nagy hősök is támadhatnak a parasztság soraiból; ezeknek általában a
törvényen kívüliség a sorsa, hiszen a fennálló, a jobbágyságnak terhes rendet
igyekeznek megbolygatni. Archetipikus formája ez utóbbinak Dózsa, akinek
emberfeletti képességeket tulajdonít a népi emlékezet (és figuráját időnként
összemossa a jó királlyal – van például olyan változata a szájhagyománynak,
amelyben Rákóczit ültetik tüzes trónra); de ilyenek a betyárok is, akiknek
neveit hosszú sorokban őrzi a paraszti történelemképzet.
 |
| Az álruhás Mátyás király a népmesék kedvelt szereplője, egyértelműen pozitív alak a magyar folklórban |
A nagy történelmi sorsfordulók szintén hangsúlyos helyet kapnak a
paraszti „Álomidőben”, többnyire mint a keserű jelent a régi, tejjel-mézzel
folyó Kánaánként elképzelt múlttól elválasztó történések. Mohácstól kezdődnek a
„török idők”; a törökök, de még inkább a tatárok mitológiai szörnyetegekhez
hasonlatosan fordulnak elő a szájról szájra átadott hagyományban. Csatákra,
várostromokra a helyi örökségen kívül nem sok utalást lehet találni – annál
inkább a török gyermek- és asszonyrabló, jobbágynyúzó jellegére. A hódoltsághoz
hasonlóan emlékezetes esemény legfeljebb egy akad a paraszti emlékezetben: 1848
(vagyis „negyvennyolc”, egyike a kevés pontos évszámnak, amelyet megőriz).
Kossuth szintén a jó király toposzát viszi tovább, a világosi fegyverletétel
pedig Moháccsal egyenlő népi katasztrófa. A szabadságharcnak, a török
korszakhoz hasonlóan, megvannak a maga sztereotip mesei alakjai: az obsitos
baka, a kardját rejtegető vagy messzi idegenbe hurcolt huszár éppúgy fellelhető
a népi történelemben, mint a „nímet” és a svalizsér.
Általánosan elmondható, hogy minél régebbi egy esemény (vagyis,
pontosabban szólva, minél távolabb esik a szemlélő által megélt jelentől),
annál meseszerűbb és elmosódottabb a képe, annál mélyebbre merül az „Álomidőbe”;
egyre kevésbé része a „történelemnek” – egyre inkább mondává, mesévé válik.
Az ilyen módon felhalmozott történeti tudás jellegénél fogva csakis a
szájhagyományban élhet; abban a pillanatban, amikor az első évszám az első
közkézen forgó könyvbe bekerül, megszűnik a mozdulatlan örökkévalóság képzete,
és helyébe lép a mért és már számokkal kifejezhető idő másfajta valósága. Ilyen
módon elmondható, hogy az „Álomidő” a Kárpátok között már a 18. század végén
lezárult: a falusi iskolák tananyagai és a kalendáriumoknak az olvasni tudó
parasztok kezén való sokszori megfordulása legyűrték a szóban átörökített
történeti hagyományt. A régi képzet azonban nem pusztult el: a népköltészet, a
magyar mese- és mondakincs tovább őrzi a nyomait és betekintést enged a
feudális kor magyar parasztságának időfelfogásába.
Tompa László
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
Ajánlott
irodalom:
-
Erdélyi
Gabriella: Évek, évszakok, napok, órák: a nép és az elit időérzékelése és
jelölése a késő középkorban. In: Személyes
idő – történelmi idő. A Hajnal István Kör Társadalomtudományi Egyesület
konferenciája. Kőszeg, 2003. augusztus 29-30. Szerk.: Mayer László, Tilcsik
György. Szombathely, 2006. 135-142. p.
-
Közelítések
az időhöz. Tanulmányok. Szerk.: Árva Judit, Gyarmati János. Budapest, 2012.
-
Katona
Imre: A magyar parasztság
történelemszemlélete. In: Létünk 1973/6. 107-124. p.
-
Németh
András: Mi is az idő? – Történeti
időszociológiai és időantropológiai vázlatok. In: Iskolakultúra Online, 1,
(2007). 54-75. p.
-
Örsi
Julianna: Időmeghatározás a paraszti emlékezetben, 18. századi tanúvallomások
alapján. In: Személyes idő – történelmi
idő. A Hajnal István Kör Társadalomtudományi Egyesület konferenciája.
Kőszeg, 2003. augusztus 29-30. Szerk.: Mayer
László, Tilcsik György.
Szombathely, 2006.
-
Rösener, Werner: A középkori
paraszti világ időfelfogása (Posán László). In: Klió, 2007/1. 75-79. p.
Verebélyi Kincső: Les
aiels du temps. Az ifjúság vasárnapja. 1. A paraszti kultúra időszemléletéről.
Elérhető a következő linken:
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/ro/kriza_tarsasag_evkonyv_35/pages/004_Les_aiels.htm
