Automaták és mechanikus játékok a
kora újkorban
A XV. századtól
kezdődően az új szellemi irányzat, a reneszánsz nyomán Európa-szerte számos
gyűjtemény jött létre a királyi, fejedelmi és főúri udvarokban, illetve a
művelt, tehetős polgárok otthonaiban. A társadalom e rétegeinek hatalmi
szükségletei meghatározták kulturális igényeiket és magatartásukat is: a
tezaurálás az értékteremtésnek és a megőrzésnek, a látványosság pedig a
reprezentációnak, s így a politikának volt fontos része. Az ezekhez kapcsolódó
mecénási tevékenység teremtette meg az előző két fogalom alapját; a támogatott
és az udvarban foglalkoztatott művészek alkotásaikkal műpártoló uruk
gyűjteményét gyarapították.
A
felfedezések, a könyvnyomtatás, a háborúk fokozta haditechnikai fejlődés és a
nagy építkezések nyomán átmozgatott föld számtalan ismeretlen és érdekes dolgot
rejtett, amelyek az ember csillapíthatatlan kíváncsiságával és tudásvágyával
találkozva létrehozták az ún. Kunst- und Wunderkammereket, Raritätenkabineteket,
azaz a „csodakamrákat”, kincstárakat és ritkasággyűjteményeket – a tudás és az
értékfelhalmozás templomait. Előzményüknek tekinthető a középkorra visszanyúló
kincstár, ám attól mind eszmeiségükben, mind a kollekciók darabjainak
rendszerezésében jelentősen eltértek. Egy ilyen gyűjteményben – amelyhez
gyakran könyvtár is tartozott – számos különféle tárgy kaphatott helyet:
festmények, ötvösművek, természeti ritkaságok, fegyverek, mechanikai
szerkezetek, azaz automaták, illetve pohárszéki eszközök, numizmatikai emlékek
és antikvitások - egyszóval minden, ami régi, az ország és a természet múltját
és jelenét őrzi, minden, ami különös, ami értékes és bemutatásra méltó a
humanista tudományos szemlélet és a retorika szabályai szerint, a tárgyak
neveihez fűződő analógiák alapján rendszerezve. A reneszánsz ember világát
egységben és összefüggésekben felfogó igénye nem ismert határokat.
Európában a XVI.
századtól kezdődően kialakuló gyűjtemények egyre összetettebbé váltak, külön
termekben helyezték el az azonos tárgycsoportokat, és méretre készíttetett
szekrényekben, asztalokon, vagy ládákban tárolták az egyes darabokat, a
nagyobbakat a földre helyezték és rendszerint a falakat is díszítették –
festményekkel, kárpitokkal vagy trófeákkal. Ezek a tárházak jelentősen eltértek
a középkori elődeiktől, a kincstáraktól, bár a tezauráció, mint szempont a
gyűjtemények kialakításában továbbra is megmaradt, ám fokozatosan előtérbe
került a Föld gazdagságának, a természetnek a megismerése, és az egyre nagyobbá
váló kollekciók a diplomáciai és peregrinus utak kedvelt színhelyeivé, s ezáltal
a reprezentáció egyik kulcselemévé váltak. A gyűjtemény gyarapításában a
művészek támogatása, a mecenatúra jelentős szerepet játszott, de gyakran
alkalmaztak hivatásos gyűjtőket is, akik utazásaik során felkutatták a
kollekcióba illő természeti ritkaságokat, ötvösműveket, mechanikai csodákat, a
távoli országok tárgyait, régiségeket és képzőművészeti alkotásokat.
 |
| Ördögöt ábrázoló gépezet Ludovico Settala milánói gyűjteményéből |
A nagyobb
tárházakban külön szakembereket alkalmaztak az állomány rendszerezésére és
karbantartására. Az, hogy a korszakban egyre elterjedtebbé vált a természeti
ritkaságok gyűjtése, a felfedezőutak és az élénkülő tengerentúli kereskedelem
hatása volt: addig ismeretlen növények és állatok jutottak el Európába,
emellett ekkor fejlődtek ki a tartósítási eljárások, pl. az alkoholban való
konzerválás is. A jelentősebb tárházakról nyomtatott katalógusok jelentek meg,
és könyvek készültek a gyűjtemények helyes kialakításának módjáról, a tárgyak
rendszerezéséről és elhelyezéséről.
A XVI. század
egyik legjelentősebb gyűjteményekkel foglalkozó, rendszerező jellegű munkája az
1565-ben megjelent Inscriptiones.
Szerzője Samuel Quicchenberg, a Fugger család augsburgi könyvtárának
alkalmazottja, majd V. Albrecht bajor herceg képtárának gondozója volt. A
herceg megbízásából az 1560-as évektől Itáliában tett utazásai – melyek nyomán
megismerte Ulisse Aldrovandi és a Mediciek gyűjteményét is – nagy hatással
voltak rá. Művében amellett, hogy praktikus tanácsokat adott a gyűjtők számára,
egy ideális, tudományos rendszerezésen alapuló tárházat vázolt fel, melyben a
tárgyakat 5 osztályba és azon belül különböző alosztályokba sorolta, így a negyedik
részbe példának okáért a mechanikus szerkezeteket. Az automaták kapcsán tudós
értekezések is megjelentek így pl. Athanasius Kircher Musurgia universalis (1650) című munkájában leírt egyet, melynek
játéka során 3 küklopsz szinkópa ütemre kalapál, miközben Vulcanus vezényli
őket, illetve egy táncoló csontvázat is.
Az emberi
fantázia és találékonyság már az ókortól megpróbálta utánozni az élőlények
mozgását különféle masinákkal, ezek azonban ekkor még nagyok, súlyosak és
nehézkes mozgásúak voltak. A kisméretű és könnyen szállítható automaták
készítését évszázadokkal később, a kulccsal felhúzható rugós hajtású
óraszerkezet és a kiegyenlítő csiga feltalálása tette lehetővé. A manierizmus
és a barokk művészet időszakában az automaták, a mozgó mechanikus figurák
értékes és különösen drága darabjai voltak az uralkodói és főúri udvarok
gyűjteményeinek. A Kunstkammerekben vagy Wunderkabinetekben a világ kicsiben
jelent meg, a természet végtelen változatossága és átalakulása, az isteni
teremtőerő és a játékos emberi elme egyaránt szerepet kapott. A Quicchenberg
által a negyedik gyűjteményi csoportba osztott mechanikai játékok, a különböző
formájú mozgó automaták előkelő órásműhelyekben születtek, mintegy az isteni
teremtést utánozva.
Az Iparművészeti Múzeum 1910-es éveinek vásárlásával került a gyűjteménybe
több más itáliai reneszánsz és manierista darabbal együtt a Juanelo Turriano
olasz óraművesnek tulajdonított, 1570 és 1580 közöttire datált zenélő automata
férfiszent. A 41 cm magas és 14 cm átmérőjű talpon álló szakállas férfiszent
fejét, kezét és lábát fából, a szerkezetet vasból, acélból és fából alakította
ki a mester, egyes részletek pedig – mint a fejre szegecselt aranyozott glória –
sárgarézből, a csengőket pedig harangbronzból öntötte ki. A muzsikát kiváltó
dallamhenger acéltüskékkel kivert fa, ruházata pedig nyersszínű selyemdamaszt
karing és fémszálas szegélyű kék selyemdamaszt palást. A kulccsal felhúzható
rugós szerkezet a jobb lábfej lenyomásával indítható. Harangjáték kísérete
mellett a figura jobb karját vállból mozgatja, a kezében lévő csengettyűt
rázza. Fejét jobbról balra, majd visszafelé fordítja, eközben szemét és száját
mozgatja. A program végén fejet hajt – egy indítással kétszer ismétlődik a
muzsika és a mozdulatsor. A dallamhengeren elhelyezkedő üres tüskevájatok arra
mutatnak, hogy eredetileg egy másik dallam kísérte a figura mozgását. A ma
hallható muzsika nem határozható meg pontosan, zenetörténeti kutatás inkább
világi, mint egyházi dallamnak véli.
 |
| Bűnbánó ferences barát figurája a XVI. századból |
Mindössze egy további, a budapesti figurával közel egykorú, imádkozó (valószínűleg
ferences) szerzetest formázó automata ismert a világon: a washingtoni Smithsonian
Institution - National Museum of American History őrzi. Mechanikus szerkezetét
tekintve közeli analógiája a magyarországi darabnak, s méretük is közel azonos.
Az 1560 körül Dél-Németországban készült darab kulccsal indítható, játéka során
négyzetalakot formázva gurul, jobb kezével bűnbánóan üti mellét, fejét és
szemeit mozgatja, szájával némán formálja a szavakat, s rázza a bal kezében
tartott rózsafűzért: imádkozik.
Az előzőekhez hasonló méretű és szerkezetű, ám profán témájú automata a
bécsi Kunsthistorisches Museum Kunstkammerében található, „lanton játszó hölgy”
néven ismert zenélő figura, amelyet Giovanni Torriano (Juanelo Turriano) 1570
körül készült művének tart a kutatás (a hasonlóságok okán valószínűsíthető,
hogy a washingtoni szerzetesfigurát is Turriano készítette). A 44 cm magas,
spanyol származású automata játéka során gurul, kezét mozgatja, mintha játszana
a hangszeren, fejét pedig forgatja, mintha énekelne.
II. Rudolf császár prágai gyűjteményeinek fennmaradt darabjai között
található egy 39,5 cm
magas, 32,5 cm hosszú és 18,3 cm széles, aranyozott és részben zománcozott
ezüst, befoglalt drágakövekkel és gyöngyökkel ékesített kentauron lovagló Diana
istennőt ábrázoló augsburgi alkotás, amelyet Hans Jakob I. Bachmann készített 1602
körül. A tárgy szerkezete az előzőekhez képest bonyolultabb, kifinomultabb.
Játéka során, miközben gurul, a kentaur figura szemeivel, az istennő pedig feje
mozgatásával keresi a vadat, az egyik kutya szája mozog – csahol – a másik pedig a levegőbe
szimatol, jelezvén, hogy már közelít a zsákmány. Mikor a tárgyon található óra
mutatója körbeér, a kentaur kilövi prédájára a nyílvesszőt. A
kentaur-automatával analógiát mutat egy, szintén a bécsi Kunsthistorisches
Museumban őrzött, XVI. század végi török lovast megformáló arany mechanikai
játékkal, illetve annak hajós változatával.
Kentauron lovagló Diána - 1602, Augsburg
A kora újkorban a hajó, hadi és kereskedelmi célzatú felhasználásán
kívül, politikai és reprezentációs jelentéssel is bírt, a hatalom, a hódítás és
a felfedezések szimbóluma volt. A II. Rudolf császár Kunstkammeréből származó asztali
hajóautomata a vendégfogadásokkor éppen ezeket a fogalmakat jelenítette meg,
kifejezte az uralkodó, gazdagságát, kiterjedt hatalmát és birodalmát, valamint
katonai erejét. Az aprólékosan megmunkált, 67 cm magas és 66 cm hosszú,
aranyozott ezüst hajó vitorláin mitológiai jelentek láthatóak, a zászlókon és
trombitákon pedig a Habsburg család címere. Az automata apró bábúi egy lassú,
ünnepélyes dallamot játszanak, majd kis szünet után a hajó egy hasonló,
gyorsabb, magasabb hangú tételre elindul, majd 4 ágyúlövéssel fejezi be mozgását.
A tárgy analógiájának tekinthető az 1620 körül készült, ébenfa, aranyozott réz
és ezüst Minerva diadalmente, amely játéka során előre halad, miközben 12
orgonasíp dallama hallható.
Rudolf császár hajóautomatája
A kora újkor századai során, ahogy a természettudomány fokozatosan
nagyobb figyelmet kapott és a raritásgyűjtemények is egyre elterjedtebbé
váltak, az automaták között is megjelentek az állatokat formáló, és az igazi
ritkaságnak számító állatokból készült mechanikai szerkezetek. Ezen tárgyak az
előző figurák hagyományának továbbélésén alapultak, ám igazodtak a kor
ízléséhez, és a természethistorikus szemlélethez. A drezdai Staatliche Kunstsammlungenben
is őriznek egy 98 cm magas, 1625 körülre datálható preparált medvét, mellkasán
egy órával (ismeretlen mester munkája), amelybe egy mechanikai szerkezetet
építettek, így az felhúzás után dobol. A tárgy önmagában érzékelteti a Kunstkammerek
és a Raritätenkabinetek világát, ahol a természet megismerési iránti vágy az
ember találékonyságával találkozott. Ezen jelenség fedezhető fel az 1590-ra
tehető, Hans Schlottheim által készített rákautomatában is: a mester
megfigyelte az állatok mozgását, majd egy fából és fémből álló testbe
illesztett mechanikai szerkezettel készített egy járó automatát.
Minerva diadalmenete - 1620
A XVIII. században több humanoid automata is készült, melyekre „Cogito, ergo sum”, „Mi vagyunk az androidok” és hasonló mondatokat írtak, köztük Pierre
Jaquet-Droz és Jean-Frédéric Leschot órásmesterek három szerkezete (két író
kisfiú és egy muzsikáló lány-baba), és egy zenélő Marie Antoinette-figura, David
Roentgen munkája 1784-ből, ma a Metropolitan Museum tulajdona.
A Kunstkammerek, Raritätkabinetek automatái – jelentős anyagi
értékük mellett, amelyet csak növeltek a felettük elmúlt évszázadok – az emberi
érdeklődés és lelemény megfogható bizonyítékai: tanulságtételek az elme és a
kéz munkájáról és az emberiség haladását szavatoló örök kíváncsiságról.
Ajánlott irodalom:
Alexander,
Edward P., Alexander, Mary: Museums in Motion. An Introduction to the History
and Functions of Museums. Lanham, 2008.
Binni,
Lafranco, Pinna, Giovanni: A múzeum. Egy kulturális gépezet története
és működése a XVI. századtól napjainkig. Budapest, 1986.
Bredekamp.
Horst: A Kunstkammer mint játéktér.
In: Café Bábel, 4. 1994. 14. sz.
Bredekamp,
Horst: The Lure of Antiquity and the Cult
of the Machine. The Kunstkammer and the Evoution of Nature Art and Technology.
Princeton, 1995.
Haag, Sanbine, Kirchweger, Franz: Die Kunstkammer. Bécs, 2012.
Mauries,
Patrick: Das Kuriositätenkabiett.
Köln, 2002.
Pataki Judit
(szerk.): Az idő sodrában. Az
Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek története. Iparművészeti Múzeum.
Budapest. 2006.
Quicchenberg, Samuel: Isncriptiones vel Tituli Theatri Amplissimi.
München, 1565.
R. Várkonyi Ágnes: A
Múzeum gondolata a felvilágosodás korában és a reformkorban. In: Acta Musei
Militaris In Hungarica. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője, 4.2003. 3. sz.
Schlosser,
Julius von: Die Kunst- und Wunderkammern
der Spätrenaissance. Leipzig, 1908.
Viskolcz
Noémi – Sinkó Katalin:
„Műgyűjtemény” szócikk In: Kőszeghy
Péter (szerk.): Magyar Művelődéstörténeti
Lexikon: középkor, kora újkor. VII. köt. Budapest, 1998.
Vocelka,
Karl: Rudolf II. und seine Zeit.
Wien–Köln–Graz. 1985.
Waidacher,
Friedrich: Az általános muzeológia
kézikönyve. Metamuzeológia, történeti muzeológia, elméleti muzeológia.
Budapest, 2011.
