Otthon, külföld, távolság, határ – közszájon forgó
szavak a mai napig, jelentésük annyira egyértelmű, hogy többnyire el sem
gondolkodunk azon, mit jelentenek számunkra. Általános definíciót valószínűleg
egyikről sem sikerülne elsőre alkotni – ha pedig nekünk, a 21. század
embereinek ez nehezen megy, még sokkal bonyodalmasabb belegondolni, mit jelentettek
ugyanezek a fogalmak a régmúlt Magyarország embere számára.
Fejlett technológiára épülő századunkban mindennapos
dolog az utazás, gyakran az igen hosszú utazás is – számos munkavállaló
ingázik, a cégek ügynökei napi szinten lépik át az országhatárokat, és ha
valaki felszáll egy repülőre, a szó szoros értelmében egy nap alatt körbejárhatja
a világot. Talán ezért is nehéz megérteni az iparosodás előtti társadalmak
viszonyát a szülőföldhöz, a mozgáshoz és a korlátokhoz, amelyek között az
emberek leélték az életüket. Ahogyan sok más egykori társadalmi jelenség
esetében tapasztalhattuk már: mai perspektívánk, amely léptékeiben messze
felülmúlja a korábbi századokban élt emberekét, megakadályoz abban, hogy valós,
ősi kereteik között értelmezhessük az otthon, az „idegen” és a határ fogalmát.
Ezáltal természetesen pontatlan lesz az összes olyan, általunk alkotott kép,
amelyben az említett dolgok szerepet játszanak.
A mostani írásban a fenti fogalmak egyike, a határ
kérdéskörét járjuk körbe. Itt természetesen nem a földrajzi vagy politikai
értelemben vett „országhatárra” kell gondolni; ez a fogalom általában el sem
jutott a preindusztriális Magyarország átlagos lakosának gondolkodásáig.
Elsősorban azt kell leszögezni, hogy a Magyar Királyság történetének legjelentősebb
részében (körülbelül egészen a 19. század második feléig) az emberek sokkal
kisebb világban és körben gondolkodhattak, cselekedhettek és élhettek, mint
azután.
Ennek a jelenségnek sokféle oka volt: elsősorban
közéjük sorolható a közlekedési eszközök és lehetőségek fejletlensége és az
utak sokak által emlegetett borzasztó állapota. Ugyanakkor, az elsőként
említett okkal kölcsönhatásban, közrejátszott a bezártság érzetének
kialakulásában a belső kereskedelmi kapcsolatok lokális jellege, valamint a
társadalom túlnyomó többségét adó falusi népességnek alapvetően önellátásra
termelő gazdasági struktúrája.
Mindezek odáig hatottak, hogy a középkori és újkori
parasztember szűkebb pátriájából még akkor sem mozdult el, amikor lehetősége
lett volna rá: látóköre legtöbbnyire a legközelebbi vásáros helyig,
helyismerete a faluja határához közel lévő falvakig terjedt, és ezeken a
korlátokon túl mindkettő gyorsan homályosodott – a távoli tájakról katonák,
diákok, átutazó mesterlegények, kereskedők és vándorló koldusok által hozott
ismeretek a népmesék ködös egységébe olvadtak bele. A messzi vidék: ismeretlen,
vadon táj, Óperenciás tenger, Üveghegy, sárkánybarlang; a közeli környék:
falvak és városok, folyók és tavak – ezeket pedig a „kisvilágot”, az otthont
jelentő falutól egy különös, senkihez sem tartozó, semmilyen törvény alatt nem
álló sáv, a határ választotta el.
Határon itt elsősorban az „egyik civilizált világot” a
„másik civilizált világtól” elválasztó területet érthetjük. A szembenállás
hasonló ahhoz, amilyen az ókorban és a középkorban megkülönböztette a
települést a vadontól, az „erdőtől” – az elsőben az ember törvényei, a rend, a
tekintély és a szabályozottság uralkodik, míg a másik a természeti törvények
(vagy törvénytelenségek), a rendezetlenség, a káosz és a vadság hazája, ahol
embernek nincs keresnivalója.
Ilyen törvény nélküli hely volt az írott magyar
történelem kezdetétől fogva a falvak és a hozzájuk tartozó földek (illetve
tulajdonképpen bármi: a ház, a kert, az árok, a ruha, az emberélet) határa,
amelyet babonák, félelmetes hiedelmek és szent tiltások öveztek, egészen a
hagyományos paraszti-falusi társadalom lassú jellegvesztéséig. Eltekintve
minden más „határfajta” és „határátlépés” tárgyalásától, amely merőben
néprajzi-szociológiai jellegű területre vinne, vizsgáljuk most meg a szűkebb
értelemben a föld és a falu szélének tekintett határsávot!
 |
| Az ördög az út szélén, a senki földjén kísérti meg a lovagot Dürer 1513-as fametszetén |
A feudális korban a határ – amelyet sosem egy vékony,
önmagába visszatérő görbének, hanem időnként igen széles sávnak kell
elképzelnünk – legfontosabb jellemzője, hogy, ellentétben tulajdonképpen minden
más földterülettel, a szó szoros értelmében senkié,
a senki földje. Ez a gazdátlansága, amely élesen szembeállítja akár a környező
területekkel is (elvégre a föld az uraságé vagy a paraszté, a falu a közösségé,
a kastély szintén a földbirtokosé, a templom az isten háza, stb.), már
önmagában bizonyos nyugtalanságot, ellenérzést szül vele szemben. Ürességében,
elhagyatottságában sem lakatlan: lakói (vagy legalábbis rendszeres használói) a
pásztorok, akik rajta legeltetnek, a gyógyfüvet szedő öregasszony, a csősz vagy
akár a hóhér, akinek a faluban, mezővárosban, városban nincsen maradása, háza
messze esik a többiekétől. Valamennyien a szűk, összetartó, középszerű és az
idegennel szemben ellenséges közösségen kívül eső, marginális személyek –
varázslók és garabonciások. De az emberen kívül más is lakja a határt: sokféle
vad és madár, sőt, halottak is – az itt elföldelt, keresztényi temetést nem
érdemlő emberek (öngyilkosok, gyilkosok, kereszteletlen gyermekek) kísértetei,
küldött farkasok, visszajáró lelkek, boszorkányok és maga az ördög, aki,
szintén hosszú múltra visszatekintő hagyománynak engedelmeskedve jelenik meg a
keresztutakon, az eresz alján, a falu szélén – két világ határán.
A határ tehát mágikus hely, amely nem csupán köztes
helyzete, hanem általában elhagyatottsága miatt is különösképpen alkalmas a
varázslásra és más törvényeknek engedelmeskedik, mint az ember építette falu
vagy az ember által formált szántóföld. A paraszt földje határát járja körül,
amikor varázslatos ráolvasásaival elűzi róla a kártevőket, de a határba mennek
ki a többi varázslók is mind; itt kötnek alkut az ördöggel és innen küldenek
rontást mások birtokára. Védekezésül az itteni rontó hatalmak ellen ajánlatos
imádságokat mormolni vagy keresztet vetni; a kereszt jelét építik is a
határban, kő- és fakeresztek, kápolnák formájában, amelyek a kaotikus,
rendezetlen világba a rendet (vagy annak valamiféle látszatát) hozzák.
A paraszti társadalom azonban megtanult együtt élni
ezzel a világgal, amelynek koncepcióját önmaga termelte ki, és megtanulta ki-
és felhasználni a falu hivatalosan senki által sem használt peremvidékét.
Minthogy a határra nem vonatkoztak a földesurak törvényei, szerződései és
urbariumai, itt olyan tevékenységek is megengedhetőek voltak, amilyenek másutt
törvénybe ütköztek – így például a határban álltak a nagyvad elejtésére
szolgáló veremcsapdák, amikor pedig a nagyvad vadászata szerte az országban úri
monopólium volt. Itt cseréltek gazdát a kétes úton szerzett javak: a határ az
orgazdák, csempészek és tolvajok „munkahelye”. Sőt, a határban az isteni
törvényeknek sincsen akkora kényszerítő ereje, mint másutt – így eshetett, hogy
a falusi emberek, jobbágyok, akiknek sok esetben hivatalos parancs tiltotta a
káromkodást, a határban szitkozódásra, akár istenkáromlásra is fakadtak.
 |
| Határjárás részlete 1759-ből, a bicskei Batthyány-tiszttartóságból |
Sehol sem látványosabb ez, mint a határ kutatására
legalkalmasabb dokumentumokban, az úgynevezett „határjárásokban” (metalis inquisitio). Ezek a becses
iratok többnyire a földesúr vagy a vármegye parancsára készültek; többségében
sebtiben firkált jegyzőkönyvek eredetijei és átiratai, amelyeket a határba
kiszálló és azt körüljáró alispán
vagy szolgabíró íratott a notariussal (jegyzővel), számos hiteles tanú jelenlétében. Céljuk, hogy
az uradalmi gazdálkodásnak és a falu belülről szabályozott gazdaságának
folytonosságát biztosítsák a földek és a település határainak lehetőség szerint
pontos körülírásával. A vármegye emberei természetesen nem ismerhették pontosan
a határt (ahogyan a 18. századtól egyre elterjedtebbé váló uradalmi
térképfelmérések földmérői sem), így a tanúk vallomásaira kellett hagyatkozniuk,
akik minden esetben bölcs, „meglett” öregemberek voltak: a faluközösség
szájhagyományába tartozó legértékesebb tudásnak, a határismeretnek letéteményesei és kinyilatkoztatói.
 |
| Oszloptöredék Fehérvárról. Ehhez hasonló régi kövek is szolgálhattak határjelül a feudális Magyarország jobbágyainak |
A határ „tudása” különálló, rendkívül becses tudománya
volt a feudális kor jobbágyának. Ahol nem volt egyértelmű (például a szántóföld
terjedelméből vagy folyóból, erdősávból), ott tanították, főként a
határjárásokra magukkal vitt siheder fiúk révén, akiket ősi szokás szerint
megvertek, „megcsaptak a határon”, hogy, Jókait idézve, „ráemlékezzenek a
statutióra vénember korukban”. A felbecsülhetetlen értékű tudáskincs többnyire
határjelek (így például különleges alakú vagy rovátkolt fák, nagy munkával
összehordott „határhalmok”, régi romok, árkok és hasonlók) elhelyezkedésének és
egymástól viszonyított távolságának ismeretéből állt, merőben szóbeli tradíció
volt, amelyet csupán a 18. század fejlődő uradalmi gazdálkodásának szakemberei
formálhattak lassan különálló térképészeti tudománnyá.
A határjárások tanúsága szerint a határon való
káromkodás és fogadkozás elfogadott, sőt, előírt (minden bizonnyal a gonosz
erőket távol tartó hatású) cselekvésforma; az itt elmondott esküszövegek nagyon
súlyosak és a néphagyomány makacsul ragaszkodik hatékonyságukhoz. Néhány helyen
még a kuruc háborúkig is kivitték a beiktatandó birtokost a határra, kötésig a
földbe ásták, és ott mondatták el vele a földre esküvés rettenetes formuláit. Van
olyan falu, ahol azt beszélték, megnyomorodás és örökös szerencsétlenség
sújtotta azt a hamisan esküdő parasztot, aki, lábbelijébe otthonról származó
földet tévén, a szomszéd település határában megesküdött, hogy „faluja földjén
áll”, és ezzel a tettével „elesküdte a határt”. A határ „tudása” tehát
becsületes tudás, és ezért a becsületességért cserébe birtoklóit is megbecsüli
a közösség. Számtalanszor előfordult, hogy a határjárásokban emlegetett
öregembereknek mesebeli kort tulajdonítottak és megkülönböztetett tisztelettel
bántak velük.
A határ átlépése hovatovább minden esetben mélyen
rituális cselekvés. Képzete összefügg az egyik világból a másikba való
átmenettel, és sokféle szimbolikus cselekedet kíséri. Az exogám házasodási
szokásokkal rendelkező falvakban példának okáért a más településről hozott
menyasszonyt szokás volt megtáncoltatni a határon, és vannak olyan források is,
amelyek a határjáráskor a két szomszédos falu képviselői közötti ruhacserét is
megemlítik.
A határon tehát elmosódnak a különbségek ember és
ember, természet és kultúra, rend és káosz között. Ez a veszedelmes hely
szükségszerűen létezett – a földhöz kötődő jobbágy gondolatvilágából szárba
szökve önmagát definiálta a civilizációval szemben és különféle minőségeiben –
jelként, gátként, kapuként – mindig ott állt falu és város, út és mező, ország
és ország között: két világ határán.
Tompa László doktorandusz
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet
programjának hallgatója
Források és ajánlott irodalom:
-
A mellékelt határjárás a Magyar Nemzeti Levéltár
Országos Levéltárából származik, annak tulajdonát képezi. Jelzete: MNL OL P
1327 13. sor 23/a No. 112. Ezen a helyen történő részleges közlésének semmiféle
gazdasági célja nincs, törvénybe nem ütközik.
-
A határhoz kapcsolódó hiedelmek kérdéskörének
részletekbe menő taglalását ld. Takács Lajos: A bálvány, mint határjel. Népi
kultúra – népi társadalom XIII. Budapest, 1983.
-
Takács Lajos: Határjelek, határjárás a feudális
kor végén Magyarországon. Budapest, 1987.
-
Tóth Péter: A határvizsgálati tanúkihallgatási
jegyzőkönyvek történeti néprajzi forrásértéke. In: Rendi társadalom – polgári
társadalom 2. Kutatás – módszertan. Konferencia. Gyula, 1987. augusztus 26-28.
A Békés Megyei Levéltár kiadványa. Szerk.: Erdmann Gyula. Gyula, 1989. 272-280.
p.
-
A határhoz, határátlépéshez kapcsolatos
képzeteket ld. Mauss, Marcel: Szociológia és antropológia. Első rész. A mágia
általános elméletének vázlata. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 51-191. p.
