"Még a táncba is karddal járnak!" - a férfidivat változásai Magyarországon

Elegáns magyar urak Barabás
Miklós egykorú képén

II. A magyar nemesi viseletről

Ahogyan az blogunk egy korábbi cikkében ismertetésre került, a 19. század markáns változásokat hozott az európai divatban és általában az elegáns ember képének megítélésében. Ezek a változások többnyire szociokulturális okokkal magyarázhatóak, és egyes maradványaik (mint példának okáért az elegáns úriember öltözetének színtelensége, a nyakkendő formája és színe, a felesleges kiegészítőknek a fizikai munka kényszerének levetkőzését szimbolizáló megjelenése és meggyökerezése) olyan korokon átívelő, egyetemes értékkel bíró stílusjegyeket teremtettek, amelyek a mai napig uralják a férfiöltözködés alapvetéseit. A 19. század közepére főként Londonból kisugárzó és a nyugati műveltségű világ minden pontjára eljutó „gentleman” képe berobbant Európa marginális területeire is, ahol hamar gyökeret vert – konkurenciát csupán a nacionalizmus által táplált, főként a közép-kelet-európai régióban szárba szökő „nemzeti viselet” jelentett számára.

Ez az elsősorban magyar, lengyel, orosz és balkáni jelenség, a régóta létező nemzeti ruházat előtérbe helyezése az „idegen”, gyakran a nyugati „elnyomók” neveinek pejoratív használatával megnevezett divattal szembeszegülő öltözködési forma országról országra mást és mást jelentett. Általános jellemzőiként említhető, hogy elsődlegesen a közép- és kisnemesség, valamint az értelmiség köreiben számított elterjedtnek, valamint hogy az újító stílusjegyekkel szemben régi hagyományokra támaszkodott, melyet részint a nemzeti hagyomány továbbélése vagy újrafelfedezése, részint pedig annak a külföld véleményével (elsősorban ezeknek a viseleteknek az egzotikus jellegére reflektáló kijelentésekkel) való kölcsönhatása formált. Az alábbi írásban ezeknek a nemzeti öltözeteknek az egyikét, a magyar nemzeti viseletet (ott is elsősorban a nemesi öltözetet és az úgynevezett „díszmagyart”) vizsgáljuk meg részletesebben.

Egykorú rajz a Védegylet báljáról. Az urak viselete elsősorban
magyaros sajátosságokat mutat - néhány mellénytől eltekintve

A magyar nemesi férfiöltözet (amely a polgári nemzet fogalmának kialakulásáig egész bátorsággal tekinthető nemzeti viseletnek is) a magyar történelem távlatában is igen régre visszavezethető forma. Leglényegesebb darabjai a középkor végén, a kora újkor elején, és elsősorban a 17. században formálódhattak ki, amelyek fokozatosan finomodva, a korok és változó ízlések igényeihez igazodva kapták meg a 19. századból ismert, tipikus képüket. A ruhadarabok anyagát, szabását és viselésük módját egyfelől a Magyar Királyságot ért különféle idegen hatások (közöttük is elsősorban a török betörések, majd a Hódoltság kialakulása), másfelől pedig a régi magyar mintakincs alakította ki. Mielőtt a 19. századi „tipikus” díszmagyart vagy nemesi öltönyt közelebbről is megvizsgáljuk, érdemes tehát ezeket a hatásokat sorra venni és kielemezni.

Elsősorban fontos kihangsúlyozni, hogy a magyar nemesi öltözék katonaruha; a könnyűlovas, „huszáros” harcmodorhoz igazított viselet, amelynek célja a kényelem, a szabad mozgás biztosítása és végső soron viselője fizikumának kiemelése. E célból (illetve inkább ezekhez az igényekhez igazodva) alakult ki a ruhák rövidülésének folytonos tendenciája, amely a középkorias leplektől és hosszú, prémes köntösöktől egészen a rövid dolmányig, a zsinóros nadrágig vezetett. Ezt a katonai öltözéket hordta általánosan a nemesség, hosszú századokig, és ez különböztette meg a durva posztóban, bocskorban, gatyában járó jobbágyságtól.

A 16. század első felében, a magyar középkor alkonyán a tiszteletre méltó magyar nemesember viselete hosszú ideig súlyos, nehéz anyagból készült, nagy ruhadarabok összességét jelentette. Alapvető darabjai (amelyek végső soron éppen annyira változatlanok maradtak, mint a korábbi cikkben már említett nyugati ruhahármas) a nadrág, a dolmány és a mente. Ez utóbbi a rendkívül hosszú, nehéz felsőkabát, amelyet díszes csatozás, zsinórozás és különféle hímzések díszíthettek. Alatta a dolmányt hordták, amely már inkább a testre igazított, bár még mindig igen hosszú ruhadarab volt, szintén sok és sokféle dísszel terhesen; ez alatt az ing, majd később a kötéllé csavart nyakkendő foglalt helyet. A harmadik darab, a nadrág, talán a legkevesebbet változott az összes között – mindig igen szűk, combra simuló maradt, hosszú szárát a csizmába tűrték. A csizma maga is igen lényeges, státuszjelző ruhadarabnak számított, parádés változatai különféle színekben, de elsősorban sárgában (szattyáncsizma) pompáztak, és még a gyalog nemesek is sarkantyút kötöttek rájuk. Az egész öltözet kiegészítőiként szerepeltek a különféle, ruhán hordott, felerészben ékszernek számító díszek (így példának okáért a rézből készült, sokszor aranyozott, rendkívül nagy pitykegombok, a mentecsat, valamint a kucsmán, süvegen viselt forgó, a belé való tollakkal. A valódi gavallér ember természetesen fegyverben járt, még ünnepélyre is, ahogyan azt többen a Magyarországra látogató döbbent nyugati utazók közül megjegyzik; ezek eleinte valódi, éles, később már csupán a reprezentációt szolgáló darabok, fringiák, kardok, fokosok voltak.

Nádasdy Ferenc egész alakos festményen.
Jól megfigyelhető az egyformára szabott
saruszerű papucs és a csákóra vágott
dolmány- és menteszárny

A fent felsorolt módon összeállított öltözék a kora újkor folyamán sokat finomodott, változott, hogy később, a 18-19. század fordulóján elnyerje véglegesnek mondható formáját. Elsősorban török hatásra a 17. században még igen gyakoriak voltak a papucsok és a ma félcipőnek mondott, alacsony szárú cipők; ezek talpát, a kor szokásai szerint, nem jobb vagy bal lábra, hanem egyformára szabták a suszterek, csizmadiák. A bőrmegmunkálás finomabb fortélyai különben is török (azon keresztül pedig perzsa, arab) eredetűek; a szakma szókincsében máig szerepelnek törökből átvett szavak (szattyán, karmazsin, csiriz, dikics).

Jellegzetesen keleti, valószínűleg szintén török hatásra a ruházatba illeszkedett formák még az úgynevezett „csákóra vágott” dolmányszárny, ez a ferde szabásvonal az ingen viselt ruhadarabon, illetve szintén a dolmány ujján található „kutyafül” vagy „leffentő”, amely lehajtva a kesztyűt helyettesítette.

Ami a ruhák anyagát illeti, azokat főként posztóból készítették, olyan anyagfajták és importált nyerstermék felhasználásával, amelyek a mai kor emberének szinte teljesen ismeretlenek. A rása, a fajlondis, a septu, az iskarlát vagy a karasiaposztók a változatosságon felül egyértelmű rang- és vagyonjelző funkciót is elláttak. Fontos anyag volt még a bársony, a csizmákhoz és lábbelikhez használt kordoványbőr, illetve a részint odahaza vadászott, részint külföldről importált vadak prémjei, elsősorban róka- és medveprémek.

A tradicionális magyar nemesi viselet célja elsődlegesen természetesen a rang és a társadalmi státusz jelzése volt. Általában elmondható, hogy minél idősebb, tekintélyesebb volt valaki, annál több és hosszabb ruhát viselt magán, és a színek (amelyek közül a fiatalság az élénkeket, a karmazsint, a kéket és a sárgát kedvelte) annál sötétebbek, jellegtelenebbek lettek. Igen árulkodó volt az urak között az arcszőrzet viselésének formája is – szakálluk csak a megállapodott, tekintélyes embereknek, de közöttük is nagyon sokáig csak a nemeseknek volt, bajusz már minden fiatalembernek kijárt; a teljesen tisztára borotvált arcot a magyar nemesség még a 19. században is külföldiesnek, „németesnek” titulálta.

Korábban már szó esett arról, hogy az idők során a férfiruházat darabjai egyre rövidültek; ez vezetett a nadrág egyre művésziesebb kidolgozásához, elsősorban a sűrű zsinórozás megjelenéséhez, amely a 19. századra szintén a magyar nemesi öltözködés integráns része lett. De rövidült a dolmány is, szárnyai egyre többet fedtek fel a combokból, és az öltözet fontos kiegészítője lett a gazdagon hímzett, művésziesen kidolgozott öv, melyet tradicionálisan szintén keleti mintára, sálszerűen kötöttek a derék köré. Az egyre kurtább mentét, melyet nyáridőben elvi lehetetlenség volt folyamatosan viselni, már a 17. században „panyókára” hordták a hónalj alatt, félvállra kötve, és igen nagy hasznát látták a díszes mentekötőknek, mentecsatoknak. Megcsappant a fejfedő mérete is; a korábbi nagy, prémes kucsmákat lassan felváltotta a kisebb, ám nem kevésbé díszes és szintén ékes forgóval hordott süveg.

Andrássy Gyula gróf reprezentatív
teljes díszmagyarban - dolmány, mente,
kard, díszes nadrág

A 19. század elejére a később díszmagyarnak nevezett magyar nemesi viselet paradigmái megszilárdultak, annyira, hogy végeredményben még a Horthy-korszakban is változatlanok maradtak. A jellegzetesen reprezentatív alkalmakkor (így például beiktatásokkor, koronázáson, esküvőkön, keresztelőkön, temetéseken) felöltött „teljes díszmagyar” ekkorra a következő darabokból állt: viaszkolt rövid szárú csizma, lehetőleg minél szebben pengő, „talléros” sarkantyúkkal; zsinóros szűk nadrág; a testen viselt ingre húzott, ugyancsak szűk, sújtásos és zsinóros dolmány; szintén zsinóros és sújtásos, rövid, prémes mente. Ehhez járultak még a különféle kiegészítők: díszkard, pitykegombok, láncok és mentecsatok, süveg és forgó, valamint a különféle gyűrűk, anyagukban és köveikben többnyire harmonizálva az öltözék többi részével.

Széchenyi István "felháborítóan"
külföldies cilinderben, köpenyben

A magyar főnemesség, megjelenésének valóban mértékadó pillanataiban, szinte kivétel nélkül ilyen módon öltözött, de a „magyaros” viseletet otthon is tartotta, vidéki kastélyaiban és városi palotáiban egyaránt, és igen merésznek számított az a főúr, aki ettől lényegesen eltért – példának okáért Széchenyi István, akinek egy alkalommal felöltött angol cipőjét egész Pest megbámulta. Ugyancsak nagy megbotránkozást keltett a külföldről hazatérő Kossuth Ferenc, nem csupán kényelmes alkatával és különös foglalkozásával (mérnöknek tanult), hanem teljesen polgári viseletével is, amelyet a fogadására kiözönlő magyar urak a magyaros szellemmel összeegyeztethetetlennek tartottak.

Hagyományos szabású
attiladolmány

A díszmagyar viselése természetesen nem lehetett elvárás a széles úri rétegek számára, már csak azért sem, mert egy teljes díszmagyar elkészíttetése rendkívül költséges mulatság volt. A kis- és középnemesség, a honoráciorok, valamint a nemzeti érzelmű városi értelmiség (így elsősorban az írók, újságírók és az egyetemi ifjúság) tehát arra törekedett, hogy olcsóbb ruházatában legalább másolhassa az arisztokrácia nemzeti öltözködését. A nadrág és dolmány ezekben a rétegekben is dívott, szabása gyakran (és tendenciózusan egyre gyakrabban) keveredett a nyugati szabásmintákkal, díszítéseiben a nemesi zsinórozás, a pitykék és gomblyukak utánzása figyelhető meg. Csizmát ők is szívesebben hordtak, mint cipőt, és ritka eset volt, ha valamelyikük bajusz nélkül jelent meg a társaságban. Ahogyan ez a felerészben nemzeti, felerészben polgári divatirányzat a reformkorban, majd később a dualizmus korában egyre nagyobb teret nyert, úgy alakultak ki az új felöltőtípusok, a különböző dolmányfajták, amelyek többnyire valamely történelmi alakról kapták a nevüket (Attila, Zrínyi).

Ferenc József magyaros zsinórozású
huszáregyenruhában, Barabás Miklós
1853-as festményén

Ez a fajta névadás korántsem volt szokatlan, sőt, voltaképpen a 19. századi magyar divat egyik fontos sajátosságára mutat rá. Az öltözködés ugyanis már az előző századokban is messze túlmutatott a puszta praktikumon, de a vagyoni és társadalmi státusz érzékeltetésén is – ez előbbiekkel együtt a politikai hovatartozás, a „pártállás” kifejezőjévé lett és az is maradt, végig a premodern magyar történelem folyamán. Változatos módokon lehetett állást foglalni egy-egy politikai meggyőződés mellett, és a kalap-, dolmány- vagy szakállviselet éppen olyan érzékletesen tudott szólni az úriember nézőpontjáról, mint az országgyűléseken, megyegyűléseken, korteshadjáratokon vagy más hasonló helyen hangoztatott szónoklatok. Szinte minden időpillanatban megfigyelhető valamiféle kettősség a külcsínben kifejezett pártérzületekben – ellenzéki puhakalap harcol az aulikus keménykalappal, egymásnak feszül a tüntetően bécsi és a tüntetően nemzeti öltözék, összeakaszkodik a ferencjóska-bajusz és a Kossuth-szakáll. Az öltözékek politikai célú felhasználása időnként tervezett módon is megvalósulhatott – példának okáért a Bach-korszakban, amikor a hivatalviselő Bach-huszárok idegenségüket a tradicionális magyaros felöltözéssel próbálták ellensúlyozni. Ferenc József császár néhány évvel Világos és Arad után magyar huszáregyenruhában festtette le magát, ezzel is kívánván hangsúlyozni az országhoz való kötődését (és végső soron az uralkodásra való jogosultságát).

Talán sehol sem szembetűnőbb a politikai hovatartozás öltözködéssel való kifejezése, mint a szabadságharc leverése utáni önkény idején felöltött gyászmagyarban – a hagyományos nemesi gyászöltözet folyamatos, provokatív hordásában. Ez a gyászviselet elsősorban a hagyományos ruhadarabok fekete változataiból állt, amelyhez úgynevezett „gyászékszerek” tartoztak hozzá, melyeket általában importált, sötét féldrágakövekből – vagy a tehetősebbek oxidált ezüstből – készíttettek el. A hagyományos magyar gondolkodás különbséget tett a „nehéz gyász” és a „könnyű gyász” között – ez utóbbinál, mely sokszor igen hosszan, évekig eltarthatott, már megengedett volt a sötétszürke, szürke viselete is.

Mindent összevetve, a 19. századi Magyarország úri viseletei két forrásból táplálkoztak: részint a globalizálódó világból beszüremlő új divatból, a gentleman stílusából, amely az idők során egyre megengedhetőbb és elterjedtebb lett, más részről pedig a magyar nemesi öltözködés évszázados hagyományaiból. Ezek a hagyományok elég rugalmasnak bizonyultak ahhoz, hogy (meglovagolva a nacionalizmus hullámait és a politika időnkénti igényeit, ahogyan például Kossuth és Batthyány Kázmér Védegyletében volt látható) formakincsüket, sőt, magukat a ruhadarabokat is átörökítsék egy változó társadalom ízlésvilágába.

A fenti megállapítások természetesen pusztán az „úriemberek” lassan táguló, nemesi és polgári rétegére vonatkoztathatóak. A társadalom tömegeit adó parasztság ismételten jó néhány évtizeddel lemaradva követte az ország elitjét – 19. század végi, 20. század eleji szimbolikus „kivetkőzése” végső soron a feudális Magyarország elmúlásának jelképe.

Ajánlott irodalom:

-  F. Dózsa Katalin: A kékfestő az „úri divatban”. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 191-198. p.

-  F. Dózsa Katalin: A magyar nemesi viselet mint udvari díszruha. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 177-190. p.

-  F. Dózsa Katalin: A polgárosodás kezdeteinek hatása a viseletben. Férfi és női divat 1778-1818 között. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 219-264. p.

-  F. Dózsa Katalin: Öltözködés és divat Széchenyi István gróf korában. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 268-287. p.

-  F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945. Gondolat Kiadó, 1989.

-  Flórián Mária: Az öltözködés rendszerei: táji tagolódás, viseletcsoportok. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 2. kötet. Budapest, 2004. 110-124. p.

-  Hajdu Tamás: A kismagyar. Budapest, 2008.

-  Kósa László: A polgári társadalom korának művelődése I. (A XVIII. század végétől 1920-ig) A hétköznapi élet kultúrája. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Harmadik kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 337-352. p.

-  Nagy Rózsa: Magyar viselet a XVIII. század végén és a XIX. század elején. Művelődéstörténeti értekezések, 63. szám. Budapest, 1912.

-  Paládi-Kovács Attila: Kisnemesi társadalom és kultúra. In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19. században. 1. kötet. Szerk.: Faragó Tamás. Budapest, 2004. 166-190. p.

-  Tóth István György: A magyar művelődés a kora újkorban. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Harmadik kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 165-249. p.

-  Velkey Kinga Margit: A gyász illemtana. A gyász illemtanának és a halálképnek a változása a 19-20. században. Megtalálható az alábbi linken: http://epa.oszk.hu/02000/02002/00044/pdf/EPA02002_kharon_2012_4_46-53.pdf