 |
| Angol úriemberek az 1850-es években |
Tetszeni,
mutatósnak mutatkozni, gazdagnak, sikeresnek és vonzónak láttatni magunkat – ez
az emberiség évezredes törekvése, és azok közé a kultúrtörténeti tényezők közé
tartozik, amelyek sosem évültek el igazán. Az öltözködés a puszta praktikumon
túl sok egyébre is alkalmas volt, alkalmas ma is, és bizonyára alkalmas lesz –
a rang, etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, regionális származás jelzésétől
kezdve a társadalmi és interperszonális diskurzusban való nonverbális
kommunikációs eszközszerepén át egészen a legátvittebb értelemben vett
önkifejezésig. Tekintve a divatnak, a ruházkodásnak ezt a markáns szerepét és
kölcsönhatását a történelem különféle aspektusaival (az életmód, a társas
kapcsolatok, a család, a szerelmek, sőt a politika és időnként a hadviselés
történetével is), egyáltalán nem meglepő a divattörténetnek mint önálló
diszciplínának jelenléte, és az, hogy a téma legváltozatosabb szeleteit mind
Magyarországon, mind külföldön egyre szélesebb körben és rendkívül igényesen
kutatják.
A
divat, illetve általában az öltözködés európai kultúrkörben betöltött szerepe
előirányozza, hogy a divat- és öltözködéstörténet, főként az utolsó két
évszázad öltözékeinek vizsgálata, elsősorban a női ruhák és viseletek
történetét jelenti. Részint ezzel összefüggésben, részint más tényezők
összejátszásának eredményeként születhetett meg a 20-21. századra a „divat,
mint női foglalatosság”, „lányos dolog” fogalma – és más hasonló sztereotípiák,
amelyek a közvéleményben a jelen pillanatig is makacsul tartják magukat.
Valójában
a divat története éppen annyira része a férfiak történetének, mint a nőtörténetnek,
sőt leglátványosabb, legkönnyebben megragadható változásai, melyek az
úgynevezett „elegáns öltözködést” máig meghatározzák, éppen abban az időszakban
folytak, amelyet a nők divattörténete talán a legmélyebben vizsgál: a 19.
században.
Jelen
kétrészes sorozat első cikkében a 19. századi férfidivat európai
általánosságairól esik szó, illetőleg azokról a történelmi tényezőkről, amelyek
a nyugati polgári viselet uniformizálódásához, ezáltal pedig a rákövetkező
századokba történő átmentéséhez vezettek.
Mindenekelőtt
szükséges pontosan definiálni a férfi divattörténet fogalmát. A cikkben
kifejezetten férfidivatról lesz szó, azaz a divatnak, mint olyannak
csupán egy szeletéről, és természetesen nem is a legszínesebb darabjáról – a
női divat sokfélesége és a férfidivathoz mérten gyors változékonysága ehelyütt
kimarad a tárgyalásból. Másfelől pedig: nem viselettörténeti, hanem
specifikusan divattörténeti áttekintést olvashatnak, így azokra a
viseletekre, öltözékekre kell szorítkoznunk, amelyek a módos, jól öltözött
férfi ruhatárához tartoztak hozzá. Ilyen módon le kell mondani a paraszti
társadalom különféle táji és vagyoni rétegei színes népviseletének, a
mesteremberek munkaruházatának és a különféle uniformisoknak a vizsgálatáról
is.
 |
| "Beau" Brummell képét az egyik első Giillette-reklámhoz is felhasználták |
A
legmarkánsabb változás, amelyet a csinos úriember képén a 18. és a 19. század
fordulóján tapasztalhatunk, az a korábban a királyi és főnemesi udvarokat
egyaránt jellemző (és onnan a nemesség alacsonyabb rétegeibe leszivárgott),
rafináltan szabatott, selymeket és egyéb finom luxustextíliákat felhasználó és
a 19. században már egyértelműen nőiesnek és célszerűtlennek tartott, franciás
udvari viselet háttérbe szorulása, majd a polgárosodó társadalmak különféle
rétegeiből való teljes kiszorulása. A változáshoz nagyban hozzájárult a francia
forradalom arisztokráciaellenessége, de leglényegesebb hatásként mégis az
úriember új típusának megjelenése értékelhető – lassanként eltűnik a parókás,
finomkodó 18. századi nemes, és helyét a dandy
veszi át. Az új stílus úttörőjének sokan György angol régensherceg kegyencét, a
„Szép” („Beau”) George Brummellt tartják (1778-1840), aki extravagáns
életmódjával és az angol arisztokrácia körében befutott hallatlan divattanácsadói
pályafutásával a maga műfajában valóban maradandót alkotott. A teljesség igénye
nélküli rövid felsorolásra szorítkozva elmondható, hogy Brummell értelmezésében
a dandy öltözködését a keresett egyszerűség, a kifogástalan szabás, az
alapanyagok magas minősége és a színek, sőt, általában az egész megjelenés
visszafogottsága határozza meg. Ezek a szempontok több mint egy évszázadra
előirányozták az elegáns úr megjelenését.
 |
| Nyakkendőkötési segédlet töredéke 1818-ból |
A
„polgári divat” ruhatárának alapelemei már a 18. századra megszilárdultak; a
19. század divattrendjei ezeket átvéve, finomítva és igényre formálva
alakították ki az egyes stílusokat. Legalapvetőbb volt az úgynevezett férfi ruhahármas, a nadrág, a mellény és
a kabát egysége, amely már korszakunk elején is régi tradícióra alapult. Ez a
hármasság a formális öltözékekben a mai napig is megmaradt, a ruhadaraboknak
legfeljebb a színük, anyaguk és szabásuk változott. A század elején ezt
egészítette ki a lábszárközépig érő csizma, illetve később az ezt egyre inkább
kiszorító cipő, elsőként kamáslival, illetve a ruhán hordott különféle rang- és
vagyonjelző ékszerek (így példának okáért a mandzsettagombok és az egyre
elterjedtebb, majd idővel az elegáns öltözet szériatartozékának tekintett
zsebórához tartozó óralánc és díszei, valamint a különböző nyakkendőtűk).
Előkelő helyen kell említenünk természetesen a nyakkendőt, amely XIV.
Lajos-kori cravatte-elődjéhez mérten
igen sokat változott, és hosszú időn keresztül a férfiöltözet legvariálhatóbb
darabjának számított.
 |
| Francia imperial öltözék redingottal és csizmával az 1800-as évek elejéről |
A
valódi fejlődés a század folyamán a szabásban és a színekben tapasztalható. A
francia mintára nem túlságosan hosszú ideig „uralkodó” imperialt (és a még rövidebben megjelenő, divattörténeti zárványnak
tekinthető incoyable-t), illetve a
főként a Habsburg Birodalom országainak öltözködési kultúráját a Szent
Szövetség első kongresszusától befolyásoló „wienert”
leszámítva az 1840-50-es évekre egyértelműen Anglia lett a férfidivat
irányvonalának meghatározója, valahogy úgy, ahogyan a nőié Párizs. Ez nem
csekély mértékben a nagyban polgárosodott angol lakosság új férfiideáljának, a gentlemannek a korábbi dandyvel szemben
rövid időn belül kialakult komoly népszerűségével volt kapcsolatban. A léha,
dologtalan ifjú úrral szemben az angol(os) úriember már dolgozik, társadalmi
vonzerejét nem facérsága, hanem „családapa-szerepe” adja. Vagyonának mértékét
nem az öltözködésén, hanem az életmódján látni; ékszere a nő, aki az oldalán
halad. A dolgosság természetesen nem a lealacsonyító, társadalmi presztízzsel
nem bíró fizikai munkát jelentette, hanem a pénzügyekben, üzleti dolgokban való
forgolódást, amely megkövetelt bizonyos tartásbeli és kinézetben is
megnyilvánuló felsőbbrendűséget.
 |
| Wiener öltöny 1812-ből |
A
gentleman ruhatára ezekhez a kritériumokhoz igazodott. A brummelli sötét színek
megmaradtak, annyira, hogy általánosan az egész ruházat elsötétedett, a mellény
is elveszítette élénk színeit, így immár a nyakkendő maradt a ruhatár egyetlen
színes kelléke. A szabók (hiszen egy valódi úriember természetesen sosem
hordott „konfekciót” – ez a szó mai értelmében nem is létezett) igyekeztek
mindenféle fortéllyal meghúzni, impozánssá tenni az alakot és a sziluettet. Így
születtek meg a hosszú, köpönyegszerű téli kabátok, a lovaglóruhából kialakult redingot és a híres cilinderkalap is,
amely sok más teljesen haszontalan kiegészítővel (sétapálca, hónalj alatt
hordott pár glasszé-kesztyű) egyetemben esetlenségével és a viseléséhez,
karbantartásához szükséges körülményességgel mindennél ékesebben tanúskodott
arról, hogy aki hordja, legfeljebb csak tollat és papírt kénytelen a kezében
forgatni.
 |
| Angolos ruházat a század közepe tájáról. A nadrág kényelmes, a gallér már sokkal alacsonyabb, és a kabát jellegzetes négyzetmintás |
Ennek
a ruhatárnak (amely voltaképpen csaknem változatlanul uralta a 19. század
második felét) kialakítása és szinten tartása komoly odafigyelést, esetenként
egész személyzetet kívánt. A ruhák mosása nemigen volt szokásban; többségében
kefélték, porolták és „szőrtelenítették” a felsőkabátokat, nadrágokat; még a
testen hordott inget sem váltották naponta. Nem így a gallért (elsőbben a
rettenetesen nagy Vatermördert, amely
fokozatosan szelídült a század számos képi ábrázolásáról ismeretes, lehajtatlan
vagy kis hajtókás állógallérrá) és a mandzsettát, melyek az ingről
lecsatolhatóak voltak, és csupán egy napot szolgáltak. A bőrcipőt, melyet sok
esetben kamáslival hordtak, szintén fényesíteni illett. A háztartásokban és a
szabóságokban különleges, mára szinte teljesen elfeledett szerszámok egész sora
szolgált a ruhák karbantartására – kesztyűcsipeszek, cilinderkefék, mindenféle
nyakkendőtűk.
Az
1850-es évekre az angol textilipar kényelmesen szétterpeszkedett az egész
glóbuszon: termékei világhírűek voltak, minőségük jó, gyorsan elkészültek, és
hosszan tartó népszerűségnek örvendtek. A Brit Birodalom különféle országaiban
éppúgy, mint Amerikában, Hollandiában vagy éppen Oroszország vagyonosabb
köreiben kedvezett a gentleman alakjának a kozmopolita légkör és az elegancia
lassan egységesedő képzete. A korábban megkerülhetetlen „György-kori pompa”, a
francia selyem és térdnadrág, a rizsporos paróka a múlté, ahogyan a vállalható
úri megjelenés egyéb formái is. A gentleman csupán egyetlen helyen talált méltó
ellenfélre: a „nemzetállamok korának” hazafias szellemű, hazai viseleteiket
meg-, fel- és kitaláló nemzeti öltözékeiben.
Tompa
László doktorandusz
az
ELTE Történettudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
Források és ajánlott irodalom:
-
A Nemzeti Múzeum
állandó kiállításán számos teljes öltözék és különálló ruhadarab szerepel a
tárgyalt korszakból, amelyek példaként szolgálhatnak a
fent felsorolt „trendekre”. A korszakokra bontott tárlatokon jól megfigyelhető
az egymásra következő divatáramlatok formáló hatása a különféle együtteseken,
tárgyakon.
- A cikk mellett szereplő néhány fekete-fehér ceruzarajz a szerző saját munkája, elsősorban személyes tapasztalatait, illetve az alábbi szakmunkákat véve alapul:
-
F. Dózsa
Katalin: A polgárosodás kezdeteinek hatása a viseletben. Férfi és női divat
1778-1818 között. In: Megbámulni és megbámultatni. Viselettörténeti
tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin. L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 219-264.
p.
-
F. Dózsa
Katalin: Öltözködés és divat Széchenyi István gróf korában. In: Megbámulni és
megbámultatni. Viselettörténeti tanulmányok. Szerk.: F. Dózsa Katalin.
L’Harmattan Könyvpont Kiadó, 2014. 268-287. p.
-
F. Dózsa
Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867-1945. Gondolat Kiadó, 1989.
-
Flórián Mária:
Az öltözködés rendszerei: táji tagolódás, viseletcsoportok. In: Magyarország
társadalomtörténete a 18-19. században. 2. kötet. Szerk.: Faragó Tamás.
Budapest, 2004. 110-124. p.
-
Kósa László: A
polgári társadalom korának művelődése I. (A XVIII. század végétől 1920-ig). A
hétköznapi élet kultúrája. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László.
Harmadik kiadás. Osiris Kiadó, Budapes, 2006. 337-352. p.
