 |
| Asztalnál író férfi. Ifj. Jan Ekels festménye, 1784. |
A magyar
történelem széles körben ismert tényei közé tartozik, hogy hazánkban egészen a
reformkor végéig (egész pontosan az 1844/II. törvénycikk november 13-i
szentesítéséig) a latin volt a hivatalos államnyelv. A kései dátum a
soknemzetiségű Habsburg-birodalom, illetve a nemkülönben soknemzetiségű Magyar
Királyság ügyviteli nehézségeire és sajátosságaira vezethető vissza. Míg a
16-17. század folyamán a nyugati országokban (és általánosan az osztrák örökös
tartományoktól nyugatra) egyre inkább háttérbe szorult a katolikus klérus
nyelveként tekintett latin, hogy átadja a helyét az államigazgatásban és
gazdaságszervezésben energikusan utat törő nemzeti nyelveknek, Magyarországon
makacsul tartotta magát a régi szokás: az országgyűléseken latinul szónokoltak,
a törvénykönyveket latinul írták, és a deák nyelv ismerete tudós és értékes
emberré tehette a legalacsonyabb sorból származókat is.
A latin
rendkívüli jelentőséggel bírt évszázadokon keresztül egy olyan országban, ahol
– legalábbis képzettségük szerint – a lakosság túlnyomó többsége nem
írta-olvasta, és még csak nem is beszélte megfelelően. Bonyolítja a dolgot,
hogy a deák nyelvet hivatásszerűen beszélők és írók (elsősorban a katolikus
klérus tagjai, valamint az íródeákok) a három részre szakadt országban
meglehetősen megritkultak. Ennek egyfelől a katolikus egyháznak a reformáció
javára történt hallatlan térvesztése az oka, másfelől pedig az, hogy a három
országrészből legalább kettőben, a hódoltsági területeken és az Erdélyi
Fejedelemségben az aktuálisan regnáló államhatalomnak nem állt érdekében a
latint, mint hivatalos levelezési nyelvet erőltetni. Az erdélyi országgyűlések
a törvényeiket magyarul tették közzé, a török főtisztek és uraságok pedig még
Béccsel is magyar nyelven leveleztek, miután a magyar a hódoltság
különféleképpen keveredett népességének közlekedőnyelve volt. A Habsburg kézen
maradt Királyi Magyarországban az udvarhű aulikus főnemesség egyre inkább
németül társalgott, sőt, levelezett is, 1768-ra pedig általános gyakorlattá
vált a gazdasági számadások és könyvek németül (a délkeleti, tiszántúli
területeken elhelyezkedő uradalmak esetében pedig sokszor magyarul) való
vezetése.
 |
| Pápai Páriz Ferenc latin szótárának címoldala, 1767-es kiadás |
A deák nyelvnek
az összes ellene szóló tényező dacára megfigyelhető kivételesen szívós
jelenlétét elsősorban évszázados presztízse magyarázhatja. A latin, amelynek
ismerete a kifejezetten kozmopolita, peregrinációra és külföldi tanulmányokra
épülő, már a kora újkor kezdetén is százados hagyományokkal rendelkező magyar
egyetemjárás alapjának számított, a hosszadalmas alkalmazás, a tudományos
disputák deákul való lefolytatása és a katolikus klérus latin misézése nyomán
általánosan a „tudósok nyelvének” szerepkörét vette magára. Ez a jellegzetesség
a néphagyományban éppúgy megfigyelhető, mint a magas kultúrában: a garabonciás
diák még a 19. század népmeséiben is a paraszti nép számára érthetetlen szavakkal
teleírt „tudós könyvéből olvassa ki” a sárkányt, az ott leírt formulákat használva
utazik egy szempillantás alatt egyik helyről a másikra – a sort még hosszan
lehetne folytatni. Egyszerűen szólva – aki latinul beszélt, az művelt, és
minden bizonnyal a középszer felett álló embernek tűnt.
Ezen kívül a
nyelvújítás előtti magyar nyelv egészen egyszerűen nem volt alkalmas arra, hogy
bizonyos jogi formulákat, kifejezéseket a maguk pontosságában közvetítsen. A
jogszolgáltatással hivatásszerűen foglalkozó szakemberek számára
munkakörnyezetükben természetesen sokkalta könnyebb volt a már meglévő,
kipróbált szófordulatokat használni, semmint újakkal kísérletezni a főként
köznapi társalgásra használatos magyar (vagy másféle) nyelvet alapul véve.
A deák nyelv
mindezekkel együtt természetesen nem válhatott valódi „köznyelvvé”, még annak
ellenére sem, hogy a kora újkori Magyarországon rendkívül sokféle népelem élt
egymás mellett. A tudósok, papok és fiskálisok beszédét nagyon gyakran még csak
nem is önmagában alkalmazták, hanem a beszélt vagy írott köznyelvben keverték,
igen különös szövegeket alkotva ezáltal, amelyekből bőséggel maradt a kora
újkori Magyarország kutatható forrásanyaga között.
Álljon itt
ennek szemléltetésére egy véletlenszerűen kiragadott példa.
„(…) azért is
az Inspector Instructiojában Singulariter Comitaltatott, hogy Eßtendőnként ahol
szükségesnek találla töbszöris az egész oeconomiat, és Tisztekk Cselekedeteit,
s operatioit visitálla, és Investigálla, ha tudnyi illik Instructiojokat
mindenekben observállákē,
és a’ szerint eljárnakē?
a hol penig excessussokat, és kiváltképpen particularis oeconomiát talál aztat
imediate abrogálván, és finaliter Cum Confiscatione animalium & vetitie
oeconomiae mindeneket ad Instructionalem Statum reducálon (…)”
Ezt a korunk
laikus szemével meglehetősen nehezen követhető mondatot egy 1762-ből származó,
jórészt magyar nyelvű levélben találtam, amelyet gróf Batthyány I. Lajos nádor saját
kezűleg írt intai tiszttartójának, Dekány Jánosnak, megróván őt „illetlen és
mocskos replicájáért”, amellyel nyerészkedését próbálta gazdája előtt
kimagyarázni; egyúttal a levélben a nádor utasításokat adott a gazdaság egyes
főbb kérdéseinek mielőbbi elintézéséhez.
A 617 szót
tartalmazó levélben mintegy 20% (118) a tisztán latin vagy latin eredetű szavak
és kifejezések aránya. Ezek helyenként a latin nyelvtani szabályoknak
megfelelően ragozottak, máskor azonban a magyar szabályok szerint, magyar
ragokkal vannak ellátva. A deákul szereplő szavak főként gazdasági vagy jogi
szakkifejezések, néhol pedig olyan is előfordul, hogy ugyanazt a dolgot a gróf
hol magyarul, hol pedig latinul nevezi meg.
 |
| Egy másik korabeli irat: Dekány János levele az inspectorhoz, 1762. augusztus 7. |
A vizsgált irat
(és számos hasonló a 17-18. század Magyarországának forrásanyagában) jól
példázza a latin és nemzeti nyelvű írásbeliséggel kapcsolatos állapotokat. Bár
a correspondentia (levelezés)
nagyobbik része természetesen azon a nyelven folyt, amelyiken a levelező felek
a legkönnyebben és legtermészetesebben voltak képesek kommunikálni (így például
nagyon gyakran magyarul vagy németül), mégis általános a latin mondatelemek és
kifejezések jelenléte, amelyekkel a levélírók többnyire olyan tartalmakat
közöltek, amiket a latin magasabb presztízse okán nem akartak vagy a nemzeti
nyelvek szókincsének korabeli elégtelensége miatt nem voltak képesek másképpen
kifejezni. A néhol nagy társadalmi szakadékokon átívelő levelezések kevert
nyelve azt mutatja, hogy a deák beszéd és írás legalább néhány jogi és
tudományos kifejezés erejéig széles körben ismert volt a magyarországi népesség
körében, a latin szavakkal elegyített fogalmazás tehát a megértést nem
akadályozta. A gyakran észlelhető grammatikai és alaktani hibák,
figyelmetlenségek ugyanakkor arról is árulkodnak, hogy az akadémikus latintudás
semmiképpen sem volt a széles néprétegek sajátja (esetenként még a tanult
embereké sem); inkább beszélhetünk a latinnak egyfajta „konyhanyelvi” megértéséről
és használatáról.
A helyzet – a
forrásanyagot alapul véve – egészen a 19. század derekáig nem változott
jelentősen. A magyar nyelvújítás vívmányainak elterjedésével azonban a deák
beszéd lassan kiszorult az élet profán szféráiból, helyét az államigazgatásban
és a gazdasági levelezésben éppúgy, mint a magánlevelekben a különféle nemzeti
nyelvek, a Magyar Királyság területén elsősorban a magyar és a német vette át.
Az ősapák díszes okleveleinek ékes latin nyelve visszaszorult a templomi
liturgiákba, hogy a 20. században onnan is csaknem teljesen kivesszen.
Tompa László
az ELTE
Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet Doktori Programjának
hallgatója
Ajánlott irodalom:
A vizsgált levéltári forrás jelzete: MNL OL P 1331 No. 139˗140., de a korszak
majdnem minden megmaradt levelezése vagy irata magán őrzi a kevert latin-magyar
fogalmazásmód sajátosságait.
Az illusztrációként lefényképezett dokumentum Dekány János
intai tiszttartó folyamodványa az intai jószágot vizsgáló inspektorhoz, 1762.
augusztus 7-re dátumozva. Az MNL OL P 1331 No. 132-134. levéltári jelzetű irat
(amint azt a ráhelyezett táblácska jelzi) a Magyar Országos Levéltár
tulajdona! Közzététele számomra semminemű anyagi haszonnal nem jár, és
legjobb tudomásom szerint az itt történő megjelenítése semmiféle jogszabályba
nem ütközik.
A beszélt és írott latinságról kiváló összefoglalót nyújt:
Tóth István György: A magyar művelődés a kora újkorban. Magyar nyelvű
írásbeliség, tovább élő szóbeliség, írott latinság. In: Magyar
művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László. Budapest, 2006. 229-235. p.
Sashalmi Endre: A latin mint beszélt nyelv Magyarországon a
17-18. században. In: In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor
emlékére. Pécs, 1996.
A magyar nyelvújítás korai történetéhez ld. Tolcsvai Nagy
Gábor: Alkotás és befogadás a magyar nyelv 18. század utáni történetében.
Budapest, 2004.
