 |
| Korabeli német cukorsüveg |
Andreas
Sigismund Marggraf porosz gyógyszerész, kémikus 1747-ben tett felfedezése után
új korszak vette kezdetét Európában. Bár ő ezt nem tudhatta, eredményeivel
„háborút” indított el. A nádcukor és répacukor háborúját. Egy olyan küzdelem
indult meg, melynek győztese teljesen átformálta a világ, de elsősorban Európa
táplálkozáskultúráját. A cukor napjainkban is meghatározó élelmiszerként van
jelen, megítélése azonban korszakonként változott, s jelenleg is számtalan
tévhit terjed a nádcukor egészséges, s a répacukor káros hatásairól. De van-e
egyáltalán különbség? Erre a kérdésre már Marggraf is megadta a választ.
A nádcukor
hódító útja
A XVIII. században a nádcukor és a méz
volt az egyetlen édesítőszer, mely az ízesítésben és tartósításban
rendelkezésre állt. A méz használatát az alsóbb társadalmi rétegek is
megengedhették maguknak, míg a nádcukor rendkívül magas ára miatt kizárólag a
leggazdagabbak számára volt elérhető, ezért is nevezték a korábbi századokban
„fehér aranynak”.
A cukornád
hosszú utat tett meg őshazájától, Új-Guineától Európáig, majd a felfedezéseknek
és Kolumbusznak köszönhetően Amerikáig, ahol hatalmas cukornádültetvényeket hoztak
létre. Itt a szubtrópusi, trópusi éghajlat kedvezett a nádnak, így a termesztés
gyorsan fellendült. A cukortermelés és cukorkereskedelem jó üzletnek számított,
hiszen csaknem ingyenes munkaerővel tudták előállítani a cukrot, mivel a
termesztést és feldolgozást rabszolgákkal végeztették el. Az amerikai gyarmatok
cukorexportja, és az ezzel szoros kapcsolatban álló rabszolgakereskedelem
Anglia kezében összpontosult. Ennek köszönhetően a szigetország rendkívüli
haszonra tett szert, más európai országok hátrányára. Ezek az országok, hogy
szükségleteiket fedezzék,felvásárolták a gyarmati cukrot, viszont a kiadott pénzt
nem tudták visszaforgatni. A nádcukrot importálóországok pénze tehát Anglia és
a gyarmatok kasszájába vándorolt. Ennek a pénzkiáramlásnak a megakadályozására dolgozták
ki a franciák és poroszok merkantilista (kameralista) gazdaságpolitikájukat.
II. (Nagy) Frigyes porosz király vámokkal, s az ipar támogatásával törekedett
Poroszország belső piacának védelmére. Ekkor még nem tudta, hogy más lehetőség
is nyílik majd a gazdaság támogatására.
Egy rendkívüli felfedezés
A gyarmatáruk kiszorítása érdekében számos európai országban próbálták a
nádcukrot hazai növényből nyert cukorral helyettesíteni. Több növénnyel is
kísérleteztek, melyekről édes ízükből következően sejtették, hogy cukrot
tartalmaz. A juharral, a kukoricával és az édes gyökerekkel jó eredményeket
értek el, de ez nem volt elegendő. A további kutatások során a répafajták
bizonyultak a legmegfelelőbbnek a cukor kinyerésére. E téren az első sikereket Andreas
Sigismund Marggraf kutatásai hozták.
 |
| Andreas Sigismund Marggraf |
A berlini születésű tudós érdeklődése rendkívül sokrétű, tehetsége
kimagasló volt. Azon kutatók közé tartozott, akik elsőként használtak
mikroszkópot kémiai vizsgálatoknál. A kémia csaknem minden területén végzett
kutatásokat, s korának egyik legkiválóbb kémikusává vált. Tehetségét tükrözte,
hogy miután tanulmányait befejezte, s betársult apja berlini gyógyszertárába,
1740-ben, 31 évesen, felvették Poroszország tudós társaságába (Königliche Gesellschaft
der Wissenschaften). Az évek során kivívta tudóstársai elismerését, s jutalmul
1753-ban az akadémia létrehozott számára egy laboratóriumot, s az intézmény
épületében egy hivatali lakást is átadtak neki. A legnagyobb megtiszteltetés
viszont az volt, amikor 1760-ban kinevezték az akadémia fizikai osztályának
(die Physikalische Klasse der Akademie) igazgatójává.
Marggraf 1744-ben kezdte meg a növényi
nedvek elemzését. Ekkor nem kifejezetten cukrot keresett, csak általánosságban
vizsgálta a növények tulajdonságait, illetve a bennük található sókat. A
tudomány akkori állása szerint úgy vélték, hogy a cukor a sók körébe tartozik,
mivel nem az íz, hanem a kinézet alapján osztályozták ezeket az anyagokat.
Külső megjelenése alapján a cukor és a só valóban rendkívül hasonló, fehér,
kristályos szerkezetű. Egy alkalommal Marggrafnak az az ötlete támadt, hogy az
édes ízű növényeket is meg kellene vizsgálnia. Elemzései során, a
Poroszországban őshonos növényeket részesítette előnyben. Ezek közül a fehér
mángold, a piros mángold és a cukorgyökér tartalmazott nagyobb mennyiségű
cukrot. A répák felszeletelése és mikroszkópos vizsgálata után a tudós
megállapította, hogy az említett növények fehér kristályos testeket
tartalmaznak. Ezek az apró kristályok voltak a cukorszemcsék. E megállapítása
után sikerrel vonta ki a cukrot a répából. A fehér mángoldból 6,4 %, a
cukorgyökérből 4,6 % és a piros mángoldból 3,9 % cukrot nyert. Kimutatta, hogy
a répában található cukor ugyanazokkal a tulajdonságokkal bír, mint a nádcukor,
tehát mind a nád, mind a répa ugyanazt a vegyületet, a szacharózt tartalmazza. Így
Marggraf már 1747-ben megadta a választ napjaink sokat vitatott kérdésére,
azaz, hogy a nádcukor jobb, egészségesebb-e a répacukornál. A tudós eredményei
alapján látható, hogy a kétféle cukor között nincs különbség.
Miután Marggraf 1747. november 17-én
előadást tartott felfedezéséről az akadémián, váratlan reakcióval kellett
szembenéznie. Tudóstársai kétkedően fogadták eredményeit, nem igazán hitték el,
hogy a répából kivont cukor egyenértékű a nádcukorral. Ez hatással volt a
közvéleményre is, hiszen egy új felfedezés társadalmi elfogadásához elsőként a
tudományos körök elismerő megnyilvánulására volt szükség. Bár a tudósok
érdeklődését nem keltette fel a felfedezés, Nagy Frigyes porosz királyét
viszont igen. Frigyes felkérte Marggrafot, hogy más gyarmatáruk
helyettesítésére is keressen megoldást, például a csokoládé, a kávé és a dohány
pótlására. Ezek a próbálkozások viszont csak részben jártak sikerrel. A
gyarmatárukat pótló termékek egy része és a répacukor egyelőre nem tudott utat
törni magának. Ebben szerepe volt a kétkedő fogadtatásnak, illetve annak, hogy
az ipari gyártáshoz még sok-sok pénzre, időre és kutatásra volt szükség, s ezt
a királynak nem állt szándékában finanszírozni, mivel a gyarmati nádcukrot
feldolgozó porosz finomítók ebben az időszakban virágkorukat élték, így az
ezekből származó bevételekkel II. Frigyes megelégedett. Természetesen a
répacukor kezdeti népszerűtlensége előnyére vált azoknak, akiknek egyáltalán
nem állt érdekében a répacukor gyártása. Ezek közé tartoztak a cukornádat
termesztő vidékek, az európai cukorfinomítók és Anglia. A répacukor tehát nem
nyert olyan mértékű visszhangot, melyre a répacukoripar kialakításához
feltétlenül szükség lett volna. Az újabb áttörés azonban csak rövid ideig
váratott magára. Marggraf tanítványa, Franz Carl Achard hamarosan újra
megkezdte mestere répacukor-kísérleteit, s fejlesztéseivel lefektette az európai
répacukoripar alapjait.
„Fehér arany”
répából
 |
| Franz Carl Achard, Marggraf tanítványa |
A francia származású Achard rendkívül
ambiciózus volt. Fizikát és kémiát tanult,s a
berlini természettudósok társaságában ismerkedett
meg későbbi mesterével, Marggraffal. Az akkor 54 éves kémikus pártfogásába
vette a tehetséges Achardot, aki hamarosan az asszisztense lett. A tanítvány,
akárcsak tanára, rendkívül fiatalon, 25 éves korában (1778-ban) az akadémia
professzorává vált. Marggraf halála után Achard folytatta mestere kutatásait, s
répacukor-kísérletekbe kezdett. Eredményeiről folyamatosan tájékoztatta a
királyt is, aki elégedett volt a tudós kutatásaival, így megjutalmazta egy
Berlintől 20 km-re fekvő birtokkal Kaulsdorfban, s évi 500 tallér élethosszig
tartó nyugdíjat biztosított neki. Munkásságának elismeréseként végül,
Marggrafhoz hasonlóan, a király kinevezte az akadémia fizikai osztályának
igazgatójává.
Achard hosszú éveket szentelt a
takarmányrépa cukorrépává nemesítésének. S bár nem a tudós fedezte fel a
répacukrot, mégis ő tekinthető a répacukorgyártás úttörőjének. Achard 1783-tól
a cukor kivonásán kívül foglalkozott a répa és a föld szelektálásával, a
trágyázással, a répa feldolgozásával és a különböző technikai eljárásokkal is.
Miután a kaulsdorfi birtok leégett, a professzor néhány évig föld nélkül
maradt, de 1790–1792 körül szerzett egy zsellérbirtokot Französisch Buchholzban,
majd még egyet 1795-ben, ahol folytathatta a növényekkel kapcsolatos
kísérleteit. Birtokain több évet töltött azzal, hogy magasabb cukortartalmú
takarmányrépát tenyésszen ki. Végül 1799-ben, berlini laborjában megkezdte a
cukortermelés előkészítését, s eredményeit nyilvánosságra hozta. A hír
rendkívül gyorsan terjedt, az 1799-es év első félévében 7 brosúra és 8 röpirat
jelent meg, szinte minden létező újság foglalkozott a témával. 1800. augusztus
7-én a tudós előadta az akadémián tapasztalatait és kísérleti eredményeit. Achard
pillanatok alatt híres ember lett. Bár a király támogatásáról biztosította, a
gyártáshoz mégsem kapta meg az anyagi segítséget, így 1801 elején úgy döntött,
állami támogatás nélkül fog répacukorgyárat felállítani. Ezzel viszont maga
vállalta a kockázatot, amennyiben vállalkozása sikertelennek bizonyul. Achard,
hitelezőinek köszönhetően meg tudott vásárolni egy az alsó-sziléziai Cunernben
fekvő birtokot. Az időközben fellépő anyagi problémák leküzdése után, 1802.
március közepén helyezte üzembe az új gyárat. Cukorkampánya idején az üzem 13
személyt foglalkoztatott. 250 t (naponta kb. 3,5 t) répát dolgoztak fel. A
nyerscukorhozam 3,64 %, a melasz- és sziruphozam 3,31 % volt.
Nádcukor és
répacukor küzdelme
 |
| Nádcukor és répacukor harca Daumier karikatúráján |
Mivel Marggraf
felfedezése egy időre feledésbe merült, a nádcukorüzletben érdekelt Anglia és
az európai finomítók nem kezdtek ellenkampányba a répacukor felfedezésekor.
Másként alakult a helyzet, mikor Achard és más tudósok ismét a nádcukor helyettesítésével
kezdtek foglalkozni. Az európai, különösen a német finomítók kifejezetten
ellenezték a répacukor elterjedését, hiszen ezek az üzemek nyers nádcukrot
finomítottak, s úgy gondolták, a répacukor csak rontaná az üzletüket. Nem
tudták azonban, hogy Achard a répacukrot nem kívánta finomítani, csupán nyerscukrot
állított elő, s a raffinálást a finomítókra bízta volna. Ennek semmi akadálya
nem volt, hiszen fizikai és kémiai szempontból a nád- és a répacukor ugyanaz,
így a finomítás is ugyanazokkal a módszerekkel történhetett. A korszak
információ-áramlásának lassúságát bizonyítja, hogy az említett tény nem volt
ismert a finomítók körében, így biztosabbnak látták, ha üzletük védelmében
inkább ellenzik a répacukrot. Álláspontjukat különböző érvekkel támasztották
alá. Egyesek a cukorár csökkenésétől tartottak, míg mások a finomításhoz
szükséges tüzelőanyag beszerzésének nehézségeire hivatkoztak, hiszen a nádcukor
melléktermékeit tüzelésre is használhatták, míg állításuk szerint a répánál ez
nem volt lehetséges. Voltak, akik szerint a nyers répacukor magasabb
költségeket vont maga után, mint a nádcukor, sőt egyesek állították, hogy a
répából csak szirupot lehet előállítani, fehér cukrot nem. A szakemberek csak
az új termék hátrányait sorolták, pedig tisztában voltak előnyeivel is. A
cukornádtermő vidékeknek viszonylag későn jutott tudomására a répacukor
előretörése, de azonnal felismerték a „veszélyeit”, s meg is tették a szükséges
intézkedéseket. Anglia, amint a répacukor ismét a nádcukorüzletet fenyegette,
azonnal reagált a fejleményekre, s ellenpropagandába kezdett. Ám nemcsak a
répacukoripar kifejlődését igyekeztek megakadályozni, hanem a németek juharültetvényekkel
kapcsolatos kísérleteit is. Mivel a gyarmati kereskedelem Anglia kezében volt,
s a juharfa magvait a tengerentúlról hozták Európába, a magvak megérkezése az
angoloktól függött. De valami természetesen mindig közbejött, s a juharmagok
nem jutottak el a megrendelőhöz. A szigetország első valós intézkedése a
répacukor ellen Lord Thomas Greenville berlini titkos kiküldetése volt, legalábbis
Berlinben ezt rebesgették. A szóbeszédnek többféle variánsa terjedt el a
városban, s egy 1799-ben megjelent röpirat szerint az angol küldött
megkísérelte lefizetni Achardot egymillió tallérral és egy jól fizető állással
Londonban a tudós hallgatásának érdekében. Achard elutasította az ajánlatot.
Ezek a hírek feltételezhetően túlzóak voltak, mégis lehetett valóságalapjuk. Az
előbbinél biztosabb információk állnak rendelkezésre arról, hogy a londoni
„Royal Society” a neves angol cukorfinomító szakembert, John Taylort német
tanulmányútra küldte. Feltehetően azt remélték, hogy Taylor szerezni tud az
Achard-féle répacukorból, vagy legalábbis be tud majd számolni róla. Ekkoriban
ugyanis az Achard által előállított répacukor még nagyon csekély mennyiségben
volt elérhető, kereskedelmi forgalomba egyáltalán nem került. Taylor végül
sikerrel járt, s elküldte Londonba tanulmányát, melyben kifejezetten pozitívan
nyilatkozott a répacukorról. Ez a kereskedők körében nagy megdöbbenést keltett.
Ebben az időszakban John Quincy Adams, az
Egyesült Államok későbbi (hatodik) elnöke, amerikai követként, az
amerikai-porosz kereskedelem ügyében tevékenykedett Berlinben. Adams felfigyelt
Achard munkásságára, s Sziléziába is elutazott, hogy megfigyelje a
Hirschberger-finomítót, ahol a ritkaságnak számító répacukorból is kapott
kóstolót. Taylor bátyjához írt leveleiben beszámolt arról, hogy a répacukor bár
külsőleg olyan, mint a nádcukor, de nem olyan sűrű textúrájú, s nem olyan édes,
mint nádból készült társa. Emellett Adams kiemelte, hogy a finomító igazgatója
szerint lehetetlen a répacukrot kétszeres ár alatt előállítani, mivel a répából
kevés cukor nyerhető. Az amerikai követ hivatalos álláspontja a répacukorról
lekicsinylő volt, ám valójában ő is tisztában volt a „veszéllyel”. Adams nem
számított arra, hogy levelei porosz földön nyilvánosságra jutnak, s a
répacukorról alkotott véleménye botrányt okoz. A poroszok felháborodása egy
figyelmeztető jel volt Anglia számára, s a répacukorral szembeni ellenállásuk
még jobban felerősödött. Ennek egyik jele volt, hogy 1800-ban meglátogatta
Achardot egy számára ismeretlen férfi, aki elmulasztotta említeni a nevét. A
férfi bizalmasan akart beszélni a tudóssal, kérte, hogy hallgasson a köztük
elhangzottakról. Az ismeretlen különösen jólértesült volt a cukorhelyzetről és
Achard személyéről, sőt még nehéz anyagi helyzetéről is. A férfi 50 000
tallér készpénzt ajánlott neki, ha hajlandó kijelenteni, hogy újabb kísérletek
alapján megállapította, a répacukor nem képes a nádcukor helyébe lépni. Achard
az ajánlatot határozottan visszautasította. Ám hiába volt elutasító, két évvel
később, 1802-ben ismét megvesztegetéssel próbálkoztak nála. Ekkor már
200 000 tallért ígértek készpénzben, ha Achard kiad egy művet arról, hogy
a répacukoriparhoz fűzött reményei szertefoszlottak, s a répacukor nem képes a
nádcukrot helyettesíteni. Bár Achardnak rengeteg adóssága volt, ezt az
ajánlatot is visszautasította. De nem csak őt próbálták lefizetni, más
répacukor előállításával kísérletező tudósokat is felkerestek, például
Lampadiust, akinek 1000 guinea-t ígértek, ha a gyártást leállítja. A
vesztegetők nála sem jártak sikerrel.
Az elkövetkezendő száz évben az angolok
továbbra is lekicsinylően szóltak a répacukorról. Még a XX. század első negyedére
is jellemző volt ez a magatartás, hiszen a „Times” 1927-ben megjelent számában
arról vitatkoztak, hogy a répacukor is jó-e befőzésre. A vita ugyanakkor
felesleges volt, mivel Németországban és Franciaországban már hosszú ideje
kizárólag répacukorral főzték be a gyümölcsöket, tehát egyértelműen alkalmas
volt a célra. A cikk kiváló bizonyítéka annak is, hogy az angolok mennyire
hiányos ismeretekkel rendelkeztek a répacukorról, mely még az angol szakemberek
körében is nagyon csekély figyelmet kapott. Még Thomas Thomson kémikus is azt
híresztelte, hogy a répacukornak keserű íze van. A szakembereket feltehetően
erősen befolyásolta a répacukrot kigúnyoló számos karikatúra is. Szintén
gúnyolódó céllal kapta a cukorrépa a „The root of all evil”, azaz a „Minden
gonosz gyökere” nevet. Az angolok tehát mindent megtettek, hogy a répacukrot
ellehetetlenítsék. Egyes feltételezések szerint Achard kaulsdorfi és cunerni
cukorüzemének leégéséhez is közük volt.
De hiába
történtek erőfeszítések a répacukoripar kialakulásának megakadályozására, hiába
jelentek meg negatív szakvélemények és karikatúrák, az új cukor utat tört
magának. A répacukor felfedezésével a korábbi luxuscikk a XX. századra
tömegcikké vált, s elterjedésének köszönhetően jelentős gazdasági, társadalmi
és kulturális változások mentek végbe nemcsak Európában, de az egész világon.
Lakatos Hajnalka
az ELTE
Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet doktori programjának
hallgatója
