Kegyelmi idő - Ordass Lajos püspök 1956-ban

Ordass Lajos püspök
(1901-1978)

Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján természetes, hogy a közvélemény különös érdeklődéssel fordul az események jól ismert résztvevőinek, a „pesti srácoknak”, Nagy Imrének, Losonczy Gézának vagy Maléter Pálnak tettei és sorsa felé. A forradalmi helyzet, a szabadság és a függetlenség vágya a társadalom minden rétegében és az élet minden színterén kitermelte a maga hőseit és mártírjait, az Országház termeiben éppúgy, mint a falusi gyűléseken, a szervezett kaszárnyákban éppúgy, akár a főváros utcáin. Bár az ünnep és a visszaemlékezés főirányát természetesen ezeknek a nagy neveknek, politikusoknak, forradalmároknak és katonáknak cselekedetei alakítják, nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik csendesebb, békésebb utakon (ugyanakkor semmivel sem kevésbé fontos módon) álltak ki a változásért.

„Lelkemet a mindenható Istennek, testemet a föld férgeinek”

A születés és elmúlás, élet és halál körforgása azon kevés és kivételes jelenségek egyike, amelyek a múlt évszázadokban, évezredekben mért távlatain keresztül sem változtak jelentős mértékben. Az idősebb nemzedéket az írott történelem kezdete óta főképpen az foglalkoztatta, hogy tudását, tapasztalatait, vagyonát, birtokait és szerszámait, azaz szellemi és anyagi értékeit a következő generációra átörökíthesse, és így az emberi élet korlátain túlmutató értelmet adjon létezésének.

Ahogyan az elmúlás és az örökhagyás témái az embert a legrégebbtől fogva foglalkoztató kérdések voltak és maradnak, úgy az írott források között az egyik legrégebbtől fogva ismeretes műfaj a végrendeleté. Miután pedig anyagi javakkal még a legínségesebb körülmények között élő is bírt, igen sokan készítettek vagy készíttettek maguknak végrendeletet a századok folyamán – adott esetben olyanok is, akik nem éppen a nagy vagyonukról vagy gazdag életvitelükről híresek napjaink köztudatában.

Úri muri a 18. században

Gondolkodott már azon, hogy vajon mennyi bor fogyott el egy átlagos, áttivornyázott 18. századi ünnepély alatt? Hogy mennyi kapribogyót, citromot vagy feketekávét fogyasztott egy középszerű falusi uraság? Vagy, hogy mennyi teknősbékának kellett egy birtokba iktatás folyamán az úri gyomrokba vándorolnia? Bármennyire meghökkentőnek tűnnek is ezek a kérdések, vannak olyan források, amelyekből meg lehet válaszolni őket.

A történeti kutatás egyes meghatározott területein végzett vizsgálódások időnként különös és érdekfeszítő forrástöredékek felfedezésére vezethetnek. Krónikákban lapszéli bejegyzésre, leveleken a hátoldalra firkantott néhány sorra bukkanhatunk, mindig véletlenszerűen és mindig örvendetesen, hiszen ezek a szórványosan előforduló iratok sok esetben olyan jelenségekre is rávilágíthatnak, amelyekre a száraz, tömbösített központi forrásanyagból kevéssé lehetne következtetni.

Egy anekdota a gyermek Wesselényi Miklósról

A hatéves Wesselényi.
Illusztráció a család zsibói képtárából

„Az árvízi hajós” – minden bizonnyal ez az epitheton ornans jut eszünkbe legelőször Wesselényi Miklós neve hallatán, Vörösmarty Mihály költeménye nyomán. Amellett, hogy az 1838. márciusi pesti árvíz alatt írt naplóját forgatva megrázóan szemléletes képet kapunk a katasztrófa sújtotta városról, meghökkentő adatokkal találkozunk fáradhatatlan kitartásáról és kitűnő állóképességéről. Ennek gyökerei – elsősorban a Wesselényi család zsibói könyvtárának 1822-ben összeírt jegyzéke révén – egészen gyermekkoráig visszavezethetők, mivel azok a művek, amelyek meghatározták neveltetésének elveit, nagy hangsúlyt fektettek a gyermek testi nevelésére. 

Nem csupán Vörösmarty volt az, aki az irodalom eszköztárával felvértezve emléket kívánt állítani Wesselényinek. A báró jellem- és életrajzának első közreadói, Kemény Zsigmond (A két Wesselényi, 1851) és Újfalvi Sándor (Emlékiratok, 1854–1855) mindketten személyesen ismerték őt, s közeli kapcsolatban álltak vele. Bár Újfalvi úgy vélte, Kemény politikai jellemrajzában túl negatívan ábrázolta a bárót, mégis vannak közös pontok a két műben, ilyen például az anekdoták felhasználása. Az alábbiakban az egyik leghíresebb Wesselényiről szóló gyermekkori anekdota hátterét szeretném megvilágítani, amellyel Kemény Zsigmond művében találkozunk.

A történelem borostyánkövei

Munkája és pályafutása során minden bizonnyal számos, a történészi pályára aspiráló egyetemi hallgató foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy kutatásaiban összeköti a kellemest a hasznossal: olyan témát választ, úgy alakítja az érdeklődési körét, hogy szakterülete, amelyben majd elmélyed, és amely végső soron bekategorizálja majd a történettudomány valamely diszciplínájába, egyszerre legyen figyelemfelkeltő és „szabálykövető”, előrelépést jelentő és ugyanakkor hagyománytisztelő, innovatív és konzervatív egyben.

Az ellentétpárok egyes oldalai voltaképpen könnyedén magyarázhatóak. A történész szakmája feltétlenül együtt jár a múlt bizonyos tisztelésével; amellett pedig a történész módszertanát és eszközeit mindenképpen a rendkívül gazdag történetírói hagyományból meríti – ha nem is óriásoknak, de mindenesetre törpék sokaságának vállára áll, amikor megpróbálja áttekinteni a régmúlt korok gyakran nagyon nehezen belátható távlatait. Másfelől viszont a „fiatal” történészhallgató, alapszakos, mesterszakos, doktorandusz éppen a fiatalsága révén hoz magával egyfajta nyugtalan, újító attitűdöt, a feltűnés és a tündöklés vágyát, amelyet (könnyen belátható módon) elsősorban a szabályoktól, dogmáktól való eltéréssel, „valami új” megalkotásával lehet legcélszerűbben kielégíteni.