Gondolkodott már azon, hogy vajon mennyi bor fogyott el egy átlagos, áttivornyázott 18. századi
ünnepély alatt? Hogy mennyi kapribogyót, citromot vagy feketekávét fogyasztott
egy középszerű falusi uraság? Vagy, hogy mennyi teknősbékának kellett egy
birtokba iktatás folyamán az úri gyomrokba vándorolnia? Bármennyire
meghökkentőnek tűnnek is ezek a kérdések, vannak olyan források, amelyekből meg
lehet válaszolni őket.
A történeti
kutatás egyes meghatározott területein végzett vizsgálódások időnként különös
és érdekfeszítő forrástöredékek felfedezésére vezethetnek. Krónikákban lapszéli
bejegyzésre, leveleken a hátoldalra firkantott néhány sorra bukkanhatunk,
mindig véletlenszerűen és mindig örvendetesen, hiszen ezek a szórványosan
előforduló iratok sok esetben olyan jelenségekre is rávilágíthatnak, amelyekre
a száraz, tömbösített központi forrásanyagból kevéssé lehetne következtetni.
Az egyik ilyen
forrást a sellyei Batthyány-uradalom tiszttartóságának iratanyaga között kutakodva
találtam meg. A többnyire Extractokat
(periodikus költségvetési kimutatásokat) és conscriptiokat
(a gazdák, terményeik, földjeik és állatállományuk összeírását) tartalmazó uradalmi
anyag közé keveredve helyenként érdekes iratokra lehet akadni, amelyek gyakran
a mindennapi élet legprofánabb részleteivel kapcsolatosan tartalmaznak
információkat. A forrásanyag széles körben szóródik, és a tömegét képező, a
többség számára száraz számadások között sok ilyen gyöngyszem várja, hogy
felfedezzék.
A szóban forgó
irat egy úgynevezett specificatio,
azaz költségvetési kimutatás (voltaképpen számla); a MNL Országos Levéltár P
szekció 1331-es fondjának 29-es számon állományba vett darabja. Pontos datálása
nehézkes, de maga a szöveg elég körültekintően leírja azt az eseményt, amelynek
„alkalmatosságával” megírása szükségessé vált: egy 1749. július 1-én kezdődő tivornya
és ünnepségsorozat költségeit veszi tételesen sorra – egy olyan ünnepségét,
amelyből a korszak vidéki életében tucatszám akadt példa csaknem minden esztendőben.
Ez az alkalom a
statutio, azaz birtokba iktatás – egy
jeles nemzetségből származó birtokos megünneplése, aki „beleül a jószágába”,
azaz például átveszi az örökségét, vagy valamely magas állású hivatalnok
(főispán, alispán) beiktatásának alkalmából rendezett, tisztességes
eszem-iszom. Mint ilyen, meglehetősen hosszadalmas és költséges, kiterjedt
vendégsereggel, zenével és tánccal, szónoklatokkal és a korteskedés
hagyományának egyéb elemeivel vegyesen. Jelen iromány keretei között csupán
arra térek ki, miféle anyagi vonzata volt egy ilyen esemény megszervezésének. Kizárólag
ezt az egy forrást megvizsgálva is sok érdekes következtetést vonhatunk le a 18.
századi úri mulatozás mikéntjéről.
Legelőször is
szembeötlő a felsorolt anyagi javak rendkívül bőséges választéka és nagy mennyisége.
A minden bizonnyal hosszan tartó lakomára rendkívül sok és sokféle húst rendeltek,
elsősorban tehén- és borjúhúst, amelyek az összes húsokra költött pénzösszeg
mintegy 15%-át teszik ki. Jelentékeny mennyiségben vásároltak az illetékesek
emellett sertéshúst is, főként szalonna formájában. Csekély mennyiségben bárány
és kos is előfordul a számlán. Elhanyagolható összeget költöttek pontosabban
meg nem határozott mennyiségű „friss halra” is.
A főzéshez
felhasználható nyersanyagok választéka meglehetősen egysíkúnak tűnik. „Eczed”,
vaj és só, sörhöz való élesztő, konyhai zöldségek fordulnak még elő,
összességében ugyancsak a teljes költség 15%-ának megfelelő mennyiségben.
Talán nem
meglepő, hogy a lista tételeinek legnagyobb hányadát a különféle szeszes italok
alkották. Csak a borra fordított pénzösszeg – 18. századi konvenciós forintban
számolva 90 forint 16 krajcár – a teljes kiadás mintegy 40%-ának felelt meg. A
borokat minden bizonnyal a meghívott vendégsereg rang- és vagyon szerinti
differenciáltságában osztották, ugyanis pintenkénti áruk nagy ingadozást (3-8 krajcár)
mutatott. Sörre ellenben keveset költöttek (3 forint 14 krajcár), és az „égett
bor” (azaz pálinka) fogyasztása is alacsonynak mondható.
Legérdekesebb
talán a luxus- és élvezeti cikkek kérdése. Ezeket egyetlen tételben (31 forint
52 ½ krajcár) jelzi a számla, ami arra utal, hogy valószínűleg egyetlen
kereskedőtől vásárolták meg őket. A hosszú lista tartalmazza a kávét,
fűszereket, rizskását, „apró kását”, olajokat, kapribogyót, cukrot és citromot
egyaránt. Külön tárgyalt egység, mégis a korabeli étkezés jellegzetes eleme a
rák (30 krajcár, de a mennyiséget nem ismerjük), illetve a nem csupán a
listában említett, hanem a lapszélre több ízben is kijegyzetelt 16 pár asztali
fogyasztásra szánt „teknyős béka”. Ez utóbbi (feldarabolva, vajjal,
petrezselyemmel, tejföllel és szerecsendióval levesnek főzve) kifejezetten
úrias ételnek volt mondható, ellentétben a folyami rákkal, amelyből igen
sokszor a szegényebb rétegek, így az uradalmi cselédség is lakmározott.
Az
élelmiszereken kívül a nagyszabású ünnepségek egyéb fontos kellékeit láthatjuk.
Gyertyából 2 forint 15 krajcárért kellett vásárolni; úgyszintén a pénzkeret
tetemes mennyiségét (27 forint 30 krajcár) fordították puskaporra, a mulatságon
rendezendő ünnepi lövöldözés céljából. Konyhára való tányérok vásárlására is
szükség volt – ezek az összes kiadás elhanyagolható mennyiségét teszik ki
pénzben.
Mindezeken
felül az anyagi beszerzések listája tartalmazza még a lovak számára adandó zab,
a kenyérsütésre és „konyhára való fejér lisztnek” megőrölt búza mennyiségét,
mindkettőből tetemes mértékben. Az ételek elkészítését külön fizetett szakács
vállalta, akinek 40 forint ütötte a markát a fáradozásaiért.
A vendégek
számára sajnos a forrás adataiból kevéssé következtethetünk; árulkodó mindenesetre
a darabra mért élelmiszerek – pl. zsemlye – száma (42), illetve a lovak abrakja
(57 és ¾ köböl zab). Azonban bizonyos, hogy valamennyien hivatalnokok vagy
legalábbis uradalmi tisztek lehettek, hiszen az ünnepség teljes (azaz az
ételeken-italokon felül is számolt) költségének csaknem kétharmadát teszik ki a
nekik járó diurnumok, azaz napidíjak.
Ezeket csakis azoknak fizették, akiknek egyébként is fizetett munkájuk
bármilyen okból, így többek között a tivornyázás kedvéért való elhalasztása
jövedelemkiesést eredményezett volna. A forrás második felében ezek tételes
felsorolásával találkozunk – innen látszik, hogy két vármegye és számos
illusztris személyiség szolgáltatták a statutio
vendégseregét.
A diurnumok összegéből a mulatozás hossza
is kikövetkeztethető. A manapság az Ormánság központjának tekinthető Sellye
Baranya vármegyében található, így érthető, hogy az ebből a megyéből meghívott
„szolga bírák és esküttek” megelégedtek 11 napi fizetséggel; a messzibb
Somogyból, nyilvánvalóan az utazás hosszadalmas volta okán, már nagyobb napidíjakat
(22 napit) követeltek. A megye korabeli útviszonyainak és az utazások általános
hosszúságának figyelembe vételével megállapítható, hogy a statutio és a hozzá tartozó ünnepségsorozat legfeljebb néhány napig
tarthatott; ez elegendő idő a megfelelő reprezentációra és kellő időt hagy a
meghívott vendégeknek arra, hogy hivatalaikba visszatérve ismét megkezdhessék a
munkát.
Összegezve
elmondható, hogy a sellyei úri mulatság a környék színvonalán nagyvonalú költségvetéssel
elrendezett, jeles esemény lehetett. A meghívott vendégsereg dúskált az ételben-italban,
és nem csupán azokban, amelyeket a környékbeli falvak és az uradalom népe képes
volt kitermelni magából, hanem luxuscikkekben és nehezebben beszerezhető
külföldi nyalánkságokban is. A szervezők körültekintően jártak el, pontos
kimutatást készítettek és minden lehetséges költséget számba vettek, egészen a
legutolsó teknősbékáig. Az ünnep fényét üdvlövések és a díszkivilágítás emelte.
Végeredményben pedig a megrendelt tetemes mennyiségű bor gondoskodott arról,
hogy azok is jól szórakozzanak, akiknek máskülönben nem sok kedvük volt az
egészhez.
Tompa László,
doktorandusz
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
Források és ajánlott irodalom
A vizsgált irat a Magyar Nemzeti
Levéltár Országos Levéltárának Bécsi Kapu téri épületében tekinthető meg,
jelzete: MNL OL P 1331. Számadások. No. 29
A paraszti és úri étkezéshez ld. Tóth
István György: A magyar művelődés a kora újkorban. Ételek-italok. Új élvezete:
kávéivás és dohányzás. In: Magyar művelődéstörténet. Szerk.: Kósa László.
Harmadik kiadás. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 192-205. p.
Jó néhány régi recept – így a
teknősleves – leírásai megtalálhatóak egyes szakácskönyvekben, így példának
okáért Czifray István „Magyar Nemzeti Szakácskönyvében” (Budapest, 1888,
megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtárban), illetve Bornemissza Anna
1680-as munkájában.
Az uradalmi tisztek életéről ld.
Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848. Budapest,
1980.
A korszak életviszonyaihoz általánosan is igen jól
használható forrás Bél Mátyás munkája: Magyarország népének élete 1730 táján. Válogatta,
sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Wellmann Imre. Budapest,
1984.
A szeszes italok 18. századi készítéséről és fogyasztásáról remek
képet lehet kapni Faragó Tamás: Szeszipar és szeszfogyasztás Buda környékén a
18. században c. cikkéből, In: Magyarország társadalomtörténete a 18-19.
században. II. kötet. Szerk.: Faragó Tamás. Budapest, 2004. 372-380. p.
