Munkája és pályafutása során minden bizonnyal számos, a
történészi pályára aspiráló egyetemi hallgató foglalkozott már azzal a
gondolattal, hogy kutatásaiban összeköti a kellemest a hasznossal: olyan témát
választ, úgy alakítja az érdeklődési körét, hogy szakterülete, amelyben majd
elmélyed, és amely végső soron bekategorizálja majd a történettudomány valamely
diszciplínájába, egyszerre legyen figyelemfelkeltő és „szabálykövető”,
előrelépést jelentő és ugyanakkor hagyománytisztelő, innovatív és konzervatív
egyben.
Az ellentétpárok egyes oldalai voltaképpen könnyedén
magyarázhatóak. A történész szakmája feltétlenül együtt jár a múlt bizonyos
tisztelésével; amellett pedig a történész módszertanát és eszközeit
mindenképpen a rendkívül gazdag történetírói hagyományból meríti – ha nem is
óriásoknak, de mindenesetre törpék sokaságának vállára áll, amikor megpróbálja
áttekinteni a régmúlt korok gyakran nagyon nehezen belátható távlatait.
Másfelől viszont a „fiatal” történészhallgató, alapszakos, mesterszakos,
doktorandusz éppen a fiatalsága révén hoz magával egyfajta nyugtalan, újító
attitűdöt, a feltűnés és a tündöklés vágyát, amelyet (könnyen belátható módon)
elsősorban a szabályoktól, dogmáktól való eltéréssel, „valami új”
megalkotásával lehet legcélszerűbben kielégíteni.
Ennek a kétfajta, egymást semmi esetre sem kizáró
attitűdnek nyomai igen sok történész munkáján meglátszanak. A történetírók
mindenkori „fiatalabb nemzedéke” egy sor rendkívül érdekes koncepcióval,
kutatói megközelítéssel, meglepő és briliáns témaválasztással, találó és értékes
véleménnyel gazdagította a szakmát. A történettudomány élbolyától, fő
csapásirányától történt elkalandozások a historiográfia által vizsgált csaknem
minden periódusban tetten érhetőek: ezek gazdagítják a múltról való
ismereteinket olyan részletességűekké, hogy a régi időkről ránk maradt
töredékes panorámakép egyes részei immár meglepő aprólékossággal tárulnak fel.
Az egyik ilyen irányvonal, amely megalakulása óta
önálló diszciplínává nőtte ki magát, a művelődéstörténet. Pontos meghatározása
sokak számára a mai napig is kérdéses, minthogy a történészi szakma e vaskos
szeletének vizsgálati témái, forrásai és az ezek elemzésére felhasznált
metodikái rendkívül széles spektrumban szóródnak. A régmúlt idők emberének gondolkodásmódja,
életmódja, mentalitása és műveltségének kérdései elkülönülnek a politikatörténet,
hadtörténet, gazdaságtörténet vagy éppen a segédtudományok által kutatott és tárgyalt
tematikától, ugyanakkor – miután azt az embert tekintik vizsgálati alanyuknak,
amely a felsorolt tudományterületek által górcső alá vett eseményeket és
történéseket alakította – azokkal rendkívül szoros kapcsolatban állnak.
Ez a diszciplína, amely dinamikusan fejlődik és sokféle
leágazásával, érdekfeszítő és fontos kutatásaival méltán érdemelte ki a helyet
a történettudomány önállóan művelt ágai között, alapvetően sokféleségre van
kényszerítve. Áldása és átka, hite és útja a diverz forrásanyag felhasználása
és az egymástól gyakran igen távol álló témák tárgyalása; tudományos diskurzusa
többnyire a metodikát érinti, összekötő kapocsként a sokféle irányvonal és
kutatási terv között. Kiemelkedően fontos ez a tudományterület abból a
szempontból is, hogy (ellentétben a történettudomány egyéb megjelenési
formáival) alapvetően a hétköznapok eseményeire, a közembert érintő kérdésekre
koncentrál – ezek pedig a múltnak, csakúgy, mint a jelennek, éppen olyan fontos
részét teszik, mint azok a rendkívüli, sors- és világformáló jelenségek és
változások, melyekkel a politikatörténet, a hadtörténet, a gazdaságtörténet és
egyéb diszciplínák foglalkoznak.
A művelődéstörténetnek, és elsősorban a fiatal,
feltörekvő generációkba tartozó kutatók által kitermelt válfajának egyik (és talán
legfontosabb) jellemzője az érdekfeszítőség. A történészek mintha tudatosan
törekednének arra, hogy a múlt szakadozott palettáján szakma és a nagyközönség
által egyaránt kíváncsisággal szemlélt apró, sötét foltokra világítsanak rá, a
kép pici, ám fontos szakadásait restaurálják.
Ez a hozzáállás rendkívüli előnyt ad a
művelődéstörténettel foglalkozó történészeknek. A történettudomány a széles
publikum szemében többnyire még mindig évszámsorok, királylisták, háborúk és békekötések
láncolatából áll, ilyen formájában pedig a szakma elhivatott művelőin kívül
kevesek érdeklődésére számíthat. Általánosan fontos és értékes dolgok pedig
nincsenek – egy bizonyos tudomány (különösképpen, ha humántudomány) a mai
világban csupán addig releváns, amíg érdeklődésre tart számot, és mihelyt
elveszíti ezt az érdeklődést, megszűnik fontosnak lenni – ez pedig a történész
szakmáját, amely – mint a halott múltat az élő jelennel összekötő kapocs –
rendkívüli jelentőséggel és feladattal bír, alapjaiban veszélyezteti.
A megoldás kézenfekvőnek tűnik. A művelődéstörténet
vitathatatlan előnye éppen abban a tényben áll, amely a diszciplína művelőit
széttagolja és elkülöníti - az érdekfeszítőségben és a sokféleségben. Abban,
hogy a művelődéstörténettel foglalkozó szakemberek lehetőség szerint tudatosan
törekednek arra, hogy a múltból ránk maradt forrásanyag közül ne az önmagukért
beszélő törvénykönyveket, a harsogó epigráfiákat és a múlt történetét
eszközként használó krónikákat vizsgálják meg, hanem a mindennapi élet apró,
érdekes forrásait – esetenként azokat, amelyeknek korábban csekély
forrásértéket tulajdonítottak. Ezzel részint a szakma iránti érdeklődést
teremthetik meg, részint pedig segíthetnek befoltozni a nagy panorámaképen
azokat a kis szakadásokat, sötét foltokat, amelyekre a régibb diszciplínáknak
nem sikerült rávilágítaniuk.
Ezek a témák és források, levelek és naplók, töredékes
gazdasági feljegyzések, margóra vetett félmondatok, levéltárak sötét
raktáraiban szunnyadó titkok kis borostyánkövecskékre hasonlítanak. A régi, számunkra
időnként a maga teljességében felfoghatatlan múlt egy-egy piciny darabkáját
őrzik. Másképpen nem lehet megvizsgálni őket, csak úgy, hogy mélyen beléjük
nézünk; nem nagy távlatokból, hanem a távlatok nyújtotta információk előzetes
megszerzése által magunkénak tudható ismeretanyag birtokában rendkívül
közelről, boncolgatva és értelmezve, kétkedve és gyanakodva, szeretettel és
eltökéltséggel bányászva ki őket az évszázados gyantából.
A borostyán pedig – ha kellően megtisztogatják, lecsiszolják, foglalatot adnak neki és végül felveszik – értékes ékszerré lesz; olyan értékké, amely méltóképpen gazdagíthatja a történelem egyre bővülő kincsesházát.
Tompa László, doktorandusz
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
