2016. október 26., szerda

Kegyelmi idő - Ordass Lajos püspök 1956-ban


Ordass Lajos püspök
(1901-1978)
Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján természetes, hogy a közvélemény különös érdeklődéssel fordul az események jól ismert résztvevőinek, a „pesti srácoknak”, Nagy Imrének, Losonczy Gézának vagy Maléter Pálnak tettei és sorsa felé. A forradalmi helyzet, a szabadság és a függetlenség vágya a társadalom minden rétegében és az élet minden színterén kitermelte a maga hőseit és mártírjait, az Országház termeiben éppúgy, mint a falusi gyűléseken, a szervezett kaszárnyákban éppúgy, akár a főváros utcáin. Bár az ünnep és a visszaemlékezés főirányát természetesen ezeknek a nagy neveknek, politikusoknak, forradalmároknak és katonáknak cselekedetei alakítják, nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik csendesebb, békésebb utakon (ugyanakkor semmivel sem kevésbé fontos módon) álltak ki a változásért.

1956 februárjában lezajlott a Szovjetunió Kommunista Pártjának híres-hírhedt XX. kongresszusa, amelyen Hruscsov első titkár elítélte a sztalini rendszert másoló szocialista blokk országaiban a helyi vezetők körül kialakult személyi kultuszt, továbbá fölszólította a csatlós államokat az elmúlt évek törvénysértéseinek fölülvizsgálatára. Így Magyarországon is megindult egy rehabilitációs hullám, amelynek köszönhetően Ordass Lajos (1901-1978) püspök ügye ismét az egyházi közélet homlokterébe került.
Ordasst, aki ifjúkorában kiterjedt teológiai tanulmányokat folytatott hazai egyetemeken és külföldön egyaránt, és akit 1945-ben a Bányai Egyházkerület gyülekezetei választottak püspöknek, 1948-ban valutaüzérkedés vádjával koncepciós perben fegyházbüntetésre ítélték. 1950-ben szabadult, előtte azonban állami nyomásra az evangélikus egyház – szintén törvénytelenül – megfosztotta őt püspöki székétől. 1956-ig teljes félreállítottságban és nélkülözésben kellett élnie.
1956 nyarán Magyarországon tartotta meg az Egyházak Világtanácsának vezetősége a soron következő konferenciáját. A világszervezetnek az országba érkező külföldi vezetői vetették föl az állam képviselői előtt Ordass rehabilitációjának kérdését, amelyet az akkori politikai vezetés föl is karolt. Így történhetett, hogy Ordass Lajost 1956. október elején mind az állam, mind az egyház teljes erkölcsi rehabilitációban részesítette.
Október 23-án kitört a forradalom. Az egyház addigi vezetői, a Rákosi-rendszerhez hű Dezséry László és Vető Lajos püspökök – tartva a szabadságharc dühétől – lemondtak egyházi tisztségeikről. Így kerülhetett sor arra, hogy 1956. október 31-én Ordass Lajos visszatérjen a püspöki székbe, a Déli Egyházkerület és az evangélikus egyház élére.
Ordass ismét igencsak nehéz körülmények között vette kézbe egyháza kormányzását. Amikor 1945-ben, a világháború után megválasztották püspöknek, egy romokban lévő országban s egyre ellenségesebb politikai légkörben került felelős pozícióba. Most, 1956-ban pedig a szabadságharc közepette kellett egy romokban lévő, az elmúlt Rákosi-korban erkölcsileg is leépült és kizsigerelt egyház újjáépítését megkezdenie.
Első fontosabb hivatalos teendője az volt, hogy – a Szabad Kossuth Rádió kérésének is eleget téve – hírt adjon mind a hazai evangélikusság, mind pedig a külföld számára az egyházban (is) beállt változásokról, így november 2-án rádiószózatban méltatta a magyar ifjúság érdemeit, valamint a megbékélés érdekében az újjáépítés fontosságára hívta föl a figyelmet.
Ordass Lajos-emléktábla a XII. kerület
Márvány utca 23. számú ház falán
Az egyház újjászervezésének halaszthatatlan munkáját Ordass szintén igyekezett a lehető leghamarabb megkezdeni. November 3-ára a püspökgyűlést hívott össze a Puskin utcába, a Déli Egyházkerület püspöki hivatalába. Jóllehet a gyűlés nem tekinthető formálisnak, hiszen nem az egyház hivatalos szerve ülésezett (erre nem is volt mód, hiszen a hadiállapotok mind a közlekedés, mind pedig az információáramlás igencsak nehézkes volt), mégis rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen az itt meghozott döntések határozták meg Ordass második püspökségének alapvető irányelveit és programját. A gyűlés résztvevőinek meghívásakor fontos szempontot játszott – a könnyű elérhetőség mellett –, hogy olyanok legyenek jelen, akik az egyházban a törvényesség helyreállítását kívánták. Döntést hoztak arról, hogy az elmúlt időszak még hivatalban lévő egyházi vezetőit, legfőképpen Mihályfi Ernő egyetemes és Darvas József Déli kerületi felügyelőt (akiket ateista nézeteik ellenére állítottak az egyház élére) lemondásra szólítják föl. Hasonló felszólítást kaptak az egyházmegyei esperesek is, hogy olyan vezetők kerülhessenek a megyék élére, akik valóban élvezik a lelkészek bizalmát. Intézkedtek továbbá az egyházi sajtó és az iskolai hitoktatás újjászervezéséről és újraindításáról, valamint megszervezték a külföldi segélyek szétosztását is.
Másnap, november 4-én megindult a szabadságharc vérbe fojtása. Az evangélikus egyház azonban különleges helyzetbe került: a visszarendeződő diktatúra elfogadta és meghagyta Ordasst a püspöki székben. Minthogy őt még a forradalom kitörése előtt rehabilitálták, az elvtársak azt remélték, hogy a püspök hajlandó lesz majd érdekeiket kiszolgálni. Tévedésük eredménye az a több mint másfél évig, 1958 júniusáig, Ordass végleges félreállításáig tartó kegyelmi idő, amely alatt a püspöknek lehetősége nyílt egyházát krisztusi alapokon újjászervezni.

Isó Gergely, doktorandusz
az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója