 |
| Ordass Lajos püspök (1901-1978) |
Az 1956-os forradalom hatvanadik
évfordulóján természetes, hogy a közvélemény különös érdeklődéssel fordul az
események jól ismert résztvevőinek, a „pesti srácoknak”, Nagy Imrének, Losonczy
Gézának vagy Maléter Pálnak tettei és sorsa felé. A forradalmi helyzet, a
szabadság és a függetlenség vágya a társadalom minden rétegében és az élet
minden színterén kitermelte a maga hőseit és mártírjait, az Országház termeiben
éppúgy, mint a falusi gyűléseken, a szervezett kaszárnyákban éppúgy, akár a főváros
utcáin. Bár az ünnep és a visszaemlékezés főirányát természetesen ezeknek a
nagy neveknek, politikusoknak, forradalmároknak és katonáknak cselekedetei
alakítják, nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik csendesebb, békésebb
utakon (ugyanakkor semmivel sem kevésbé fontos módon) álltak ki a változásért.
1956 februárjában lezajlott a
Szovjetunió Kommunista Pártjának híres-hírhedt XX. kongresszusa, amelyen
Hruscsov első titkár elítélte a sztalini rendszert másoló szocialista blokk
országaiban a helyi vezetők körül kialakult személyi kultuszt, továbbá
fölszólította a csatlós államokat az elmúlt évek törvénysértéseinek
fölülvizsgálatára. Így Magyarországon is megindult egy rehabilitációs hullám, amelynek
köszönhetően Ordass Lajos (1901-1978) püspök ügye ismét az egyházi közélet
homlokterébe került.
Ordasst, aki ifjúkorában
kiterjedt teológiai tanulmányokat folytatott hazai egyetemeken és külföldön
egyaránt, és akit 1945-ben a Bányai Egyházkerület gyülekezetei választottak
püspöknek, 1948-ban valutaüzérkedés vádjával koncepciós perben
fegyházbüntetésre ítélték. 1950-ben szabadult, előtte azonban állami nyomásra
az evangélikus egyház – szintén törvénytelenül – megfosztotta őt püspöki
székétől. 1956-ig teljes félreállítottságban és nélkülözésben kellett élnie.
1956 nyarán Magyarországon
tartotta meg az Egyházak Világtanácsának vezetősége a soron következő
konferenciáját. A világszervezetnek az országba érkező külföldi vezetői vetették
föl az állam képviselői előtt Ordass rehabilitációjának kérdését, amelyet az
akkori politikai vezetés föl is karolt. Így történhetett, hogy Ordass Lajost
1956. október elején mind az állam, mind az egyház teljes erkölcsi
rehabilitációban részesítette.
Október 23-án kitört a forradalom.
Az egyház addigi vezetői, a Rákosi-rendszerhez hű Dezséry László és Vető Lajos
püspökök – tartva a szabadságharc dühétől – lemondtak egyházi tisztségeikről. Így
kerülhetett sor arra, hogy 1956. október 31-én Ordass Lajos visszatérjen a
püspöki székbe, a Déli Egyházkerület és az evangélikus egyház élére.
Ordass ismét igencsak nehéz
körülmények között vette kézbe egyháza kormányzását. Amikor 1945-ben, a világháború után megválasztották püspöknek, egy
romokban lévő országban s egyre ellenségesebb politikai légkörben került
felelős pozícióba. Most, 1956-ban pedig a szabadságharc közepette kellett egy
romokban lévő, az elmúlt Rákosi-korban erkölcsileg is leépült és kizsigerelt
egyház újjáépítését megkezdenie.
Első fontosabb hivatalos teendője
az volt, hogy – a Szabad Kossuth Rádió kérésének is eleget téve – hírt adjon
mind a hazai evangélikusság, mind pedig a külföld számára az egyházban (is)
beállt változásokról, így november 2-án rádiószózatban méltatta a magyar ifjúság érdemeit, valamint a
megbékélés érdekében az újjáépítés fontosságára hívta föl a figyelmet.
 |
| Ordass Lajos-emléktábla a XII. kerület Márvány utca 23. számú ház falán |
Az egyház újjászervezésének
halaszthatatlan munkáját Ordass szintén igyekezett a lehető leghamarabb megkezdeni.
November 3-ára a püspökgyűlést hívott össze a Puskin utcába, a Déli
Egyházkerület püspöki hivatalába. Jóllehet a gyűlés nem tekinthető formálisnak,
hiszen nem az egyház hivatalos szerve ülésezett (erre nem is volt mód, hiszen a
hadiállapotok mind a közlekedés, mind pedig az információáramlás igencsak
nehézkes volt), mégis rendkívüli jelentőséggel bírt, hiszen az itt meghozott
döntések határozták meg Ordass második püspökségének alapvető irányelveit és
programját. A gyűlés résztvevőinek meghívásakor fontos szempontot játszott – a
könnyű elérhetőség mellett –, hogy olyanok legyenek jelen, akik az egyházban a
törvényesség helyreállítását kívánták. Döntést hoztak arról, hogy az elmúlt
időszak még hivatalban lévő egyházi vezetőit, legfőképpen Mihályfi Ernő
egyetemes és Darvas József Déli kerületi felügyelőt (akiket ateista nézeteik
ellenére állítottak az egyház élére) lemondásra szólítják föl. Hasonló
felszólítást kaptak az egyházmegyei esperesek is, hogy olyan vezetők kerülhessenek
a megyék élére, akik valóban élvezik a lelkészek bizalmát. Intézkedtek továbbá
az egyházi sajtó és az iskolai hitoktatás újjászervezéséről és újraindításáról,
valamint megszervezték a külföldi segélyek szétosztását is.
Másnap, november 4-én megindult a
szabadságharc vérbe fojtása. Az evangélikus egyház azonban különleges helyzetbe
került: a visszarendeződő diktatúra elfogadta és meghagyta Ordasst a püspöki
székben. Minthogy őt még a forradalom kitörése előtt rehabilitálták, az
elvtársak azt remélték, hogy a püspök hajlandó lesz majd érdekeiket
kiszolgálni. Tévedésük eredménye az a több mint másfél évig, 1958 júniusáig,
Ordass végleges félreállításáig tartó kegyelmi idő, amely alatt a püspöknek
lehetősége nyílt egyházát krisztusi alapokon újjászervezni.
Isó Gergely,
doktorandusz
az ELTE
Történelemtudományi Doktori Iskola Művelődéstörténet programjának hallgatója
