A Művelődéstörténeti Tanszék előzményei és harminc éve

1990 után Magyarországon több történész tanszék nevébe bekerült a művelődéstörténet, de mindmáig Karunk 1981-ben harminc éve alapított Művelődéstörténeti Tanszéke az egyetlen az országban, amely kizárólagosan viseli ezt a megnevezést. A mostani évforduló alkalmából a Tanszék három évtizedéről kívánok vázlatos áttekintést nyújtani, előjáróban pedig tudatosan a távolabbi múltba is tekintve, néhány nevezetes előzményre szeretném fölhívni a figyelmet. 

"Suba subával, guba gubával" - I.

A magyar parasztférfiak ruhaviselete, "divata" az újkorban

Alföldi juhászember cifra subában

Blogunk korábbi két cikkében a divatról, mint jelenségről, valamint a kora újkor és az újkor Európájának és Magyarországának férfidivatjáról esett szó. Ha a divatot csupán abban az értelmében tárgyalnánk, ahogyan az előző írásokban definiáltuk – azaz a tehetős, módos emberek önkifejezéseként és a társadalmi normákhoz való illeszkedésüknek egyik módszereként tekintenénk rá –, voltaképpen elegendő is lenne pusztán az „úri divattal” foglalkozni. A csinosan öltözött férfiember korokon átívelő bemutatása azonban nem lenne teljes, ha a társadalom legnagyobb, legszélesebb rétegét, a parasztságot kihagynánk belőle. Ahogyan más társadalmi csoportok körében, úgy a magyar paraszti népesség körében is megvolt a hajlam (és sok esetben a mód is) a mutatós ruhák hordására, az államalapítástól kezdve egészen a 19-20. század fordulójáig, amikor a népviseletek lassanként kikoptak a mindennapi öltözködésből.

Kölcsönhatásban hit és történelem

A reformáció ötszázadik évfordulójára

Hitvita ábrázolása korabeli metszeten

A német-római császársággal határos, vele szoros és sokoldalú kapcsolatban álló középkori magyar királyságban Luther nyilvános wittenbergi fellépése után csaknem azonnal terjedni kezdtek a reformáció eszméi. Mintegy fél évszázad alatt a korabeli Magyarország (beleértve az időközben külön fejedelemséggé váló Erdélyt) eredetileg római katolikus lakosságának becslések szerint 80-90 %-a protestánssá lett. A bizánci rítusú egyház hívei között nem talált követőkre a reformáció. Jelen tanulmányomban e kimagasló jelentőségű kultúrtörténeti fordulat hatásának egyik ritkábban hivatkozott fejleményéről fogok röviden értekezni, a magyar művelődés és a vele szorosan összefonódó közélet felekezeti tagoltságáról.

Álomidő a Kárpátok között

A feudális kori magyar parasztság időfelfogásáról

Az álmodó falu Nagy Imre
Erdélyi falu című festményén

Az idő múlásának érzékelése és az arra adandó reflexió szükségessége minden bizonnyal az emberiség legrégebbi tapasztalásai közé tartozik. Az ember jóval a történelemtudomány által átlátott és felbecsült múlt „kezdete” előtt rákényszerült arra, hogy a megállíthatatlanul haladó időt, létezésünknek ezt a rendkívül elvont fogalmát, valamiképpen megfoghatóvá tegye, és szintén mérhető időtartamú életét a természet és a korok ciklikusan változó, vagy éppen előrehaladó eseményeihez mérje hozzá. Minden kultúra, a világ történetében valamennyi emberi népcsoport kifejlesztett magában valamiféle időkezelési struktúrát; ez többségében igazodott azokhoz a természeti és társadalmi körülményekhez, amelyek keretében az ember létezett és létezik ma is.

"Mi vagyunk az androidok"

Automaták és mechanikus játékok a kora újkorban

A XV. századtól kezdődően az új szellemi irányzat, a reneszánsz nyomán Európa-szerte számos gyűjtemény jött létre a királyi, fejedelmi és főúri udvarokban, illetve a művelt, tehetős polgárok otthonaiban. A társadalom e rétegeinek hatalmi szükségletei meghatározták kulturális igényeiket és magatartásukat is: a tezaurálás az értékteremtésnek és a megőrzésnek, a látványosság pedig a reprezentációnak, s így a politikának volt fontos része. Az ezekhez kapcsolódó mecénási tevékenység teremtette meg az előző két fogalom alapját; a támogatott és az udvarban foglalkoztatott művészek alkotásaikkal műpártoló uruk gyűjteményét gyarapították.

Két világ határán

Otthon, külföld, távolság, határ – közszájon forgó szavak a mai napig, jelentésük annyira egyértelmű, hogy többnyire el sem gondolkodunk azon, mit jelentenek számunkra. Általános definíciót valószínűleg egyikről sem sikerülne elsőre alkotni – ha pedig nekünk, a 21. század embereinek ez nehezen megy, még sokkal bonyodalmasabb belegondolni, mit jelentettek ugyanezek a fogalmak a régmúlt Magyarország embere számára.

"Még a táncba is karddal járnak!" - a férfidivat változásai Magyarországon

Elegáns magyar urak Barabás
Miklós egykorú képén

II. A magyar nemesi viseletről

Ahogyan az blogunk egy korábbi cikkében ismertetésre került, a 19. század markáns változásokat hozott az európai divatban és általában az elegáns ember képének megítélésében. Ezek a változások többnyire szociokulturális okokkal magyarázhatóak, és egyes maradványaik (mint példának okáért az elegáns úriember öltözetének színtelensége, a nyakkendő formája és színe, a felesleges kiegészítőknek a fizikai munka kényszerének levetkőzését szimbolizáló megjelenése és meggyökerezése) olyan korokon átívelő, egyetemes értékkel bíró stílusjegyeket teremtettek, amelyek a mai napig uralják a férfiöltözködés alapvetéseit. A 19. század közepére főként Londonból kisugárzó és a nyugati műveltségű világ minden pontjára eljutó „gentleman” képe berobbant Európa marginális területeire is, ahol hamar gyökeret vert – konkurenciát csupán a nacionalizmus által táplált, főként a közép-kelet-európai régióban szárba szökő „nemzeti viselet” jelentett számára.

Hódító dandy és hideg gentleman - férfidivat a 19. században

I. Az európai divat alakulása a 19. században

Angol úriemberek
az 1850-es években

Tetszeni, mutatósnak mutatkozni, gazdagnak, sikeresnek és vonzónak láttatni magunkat – ez az emberiség évezredes törekvése, és azok közé a kultúrtörténeti tényezők közé tartozik, amelyek sosem évültek el igazán. Az öltözködés a puszta praktikumon túl sok egyébre is alkalmas volt, alkalmas ma is, és bizonyára alkalmas lesz – a rang, etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, regionális származás jelzésétől kezdve a társadalmi és interperszonális diskurzusban való nonverbális kommunikációs eszközszerepén át egészen a legátvittebb értelemben vett önkifejezésig. Tekintve a divatnak, a ruházkodásnak ezt a markáns szerepét és kölcsönhatását a történelem különféle aspektusaival (az életmód, a társas kapcsolatok, a család, a szerelmek, sőt a politika és időnként a hadviselés történetével is), egyáltalán nem meglepő a divattörténetnek mint önálló diszciplínának jelenléte, és az, hogy a téma legváltozatosabb szeleteit mind Magyarországon, mind külföldön egyre szélesebb körben és rendkívül igényesen kutatják.

Szigorú büntetés vagy tudatos szülői cselekedet? – Egy újabb Wesselényi-anekdota háttere

Wesselényi Miklós báró levele -
 megírásakor kisgyermek volt még

A történészek kutatásaik során nemegyszer találkoznak olyan történetekkel, amelyek első látásra nehezen elfogadhatónak, meghökkentőnek tűnnek. A dilemmát szerencsés esetben feloldja egy-egy levéltári forrás, és sikerül megbizonyosodni arról, hogy a leírtaknak van-e valóságalapja. Blogunk olvasói egy korábbi bejegyzésből már megismerhettek egy Kemény Zsigmond által lejegyzett, Wesselényi Miklósról szóló anekdotát, s annak hátterébe is betekintést nyerhettek. Ez alkalommal egy másik történetet vizsgálunk meg, amely az erdélyi emlékíró, Újfalvi Sándor tollából maradt ránk.

Literatusok és írástudók – küzdelem a latinnal a magyar ajkú országban

Asztalnál író férfi. Ifj. Jan
Ekels festménye, 1784.

A magyar történelem széles körben ismert tényei közé tartozik, hogy hazánkban egészen a reformkor végéig (egész pontosan az 1844/II. törvénycikk november 13-i szentesítéséig) a latin volt a hivatalos államnyelv. A kései dátum a soknemzetiségű Habsburg-birodalom, illetve a nemkülönben soknemzetiségű Magyar Királyság ügyviteli nehézségeire és sajátosságaira vezethető vissza. Míg a 16-17. század folyamán a nyugati országokban (és általánosan az osztrák örökös tartományoktól nyugatra) egyre inkább háttérbe szorult a katolikus klérus nyelveként tekintett latin, hogy átadja a helyét az államigazgatásban és gazdaságszervezésben energikusan utat törő nemzeti nyelveknek, Magyarországon makacsul tartotta magát a régi szokás: az országgyűléseken latinul szónokoltak, a törvénykönyveket latinul írták, és a deák nyelv ismerete tudós és értékes emberré tehette a legalacsonyabb sorból származókat is.