"Még a táncba is karddal járnak!" - a férfidivat változásai Magyarországon

Elegáns magyar urak Barabás
Miklós egykorú képén

II. A magyar nemesi viseletről

Ahogyan az blogunk egy korábbi cikkében ismertetésre került, a 19. század markáns változásokat hozott az európai divatban és általában az elegáns ember képének megítélésében. Ezek a változások többnyire szociokulturális okokkal magyarázhatóak, és egyes maradványaik (mint példának okáért az elegáns úriember öltözetének színtelensége, a nyakkendő formája és színe, a felesleges kiegészítőknek a fizikai munka kényszerének levetkőzését szimbolizáló megjelenése és meggyökerezése) olyan korokon átívelő, egyetemes értékkel bíró stílusjegyeket teremtettek, amelyek a mai napig uralják a férfiöltözködés alapvetéseit. A 19. század közepére főként Londonból kisugárzó és a nyugati műveltségű világ minden pontjára eljutó „gentleman” képe berobbant Európa marginális területeire is, ahol hamar gyökeret vert – konkurenciát csupán a nacionalizmus által táplált, főként a közép-kelet-európai régióban szárba szökő „nemzeti viselet” jelentett számára.

Hódító dandy és hideg gentleman - férfidivat a 19. században

I. Az európai divat alakulása a 19. században

Angol úriemberek
az 1850-es években

Tetszeni, mutatósnak mutatkozni, gazdagnak, sikeresnek és vonzónak láttatni magunkat – ez az emberiség évezredes törekvése, és azok közé a kultúrtörténeti tényezők közé tartozik, amelyek sosem évültek el igazán. Az öltözködés a puszta praktikumon túl sok egyébre is alkalmas volt, alkalmas ma is, és bizonyára alkalmas lesz – a rang, etnikai hovatartozás, vallási meggyőződés, regionális származás jelzésétől kezdve a társadalmi és interperszonális diskurzusban való nonverbális kommunikációs eszközszerepén át egészen a legátvittebb értelemben vett önkifejezésig. Tekintve a divatnak, a ruházkodásnak ezt a markáns szerepét és kölcsönhatását a történelem különféle aspektusaival (az életmód, a társas kapcsolatok, a család, a szerelmek, sőt a politika és időnként a hadviselés történetével is), egyáltalán nem meglepő a divattörténetnek mint önálló diszciplínának jelenléte, és az, hogy a téma legváltozatosabb szeleteit mind Magyarországon, mind külföldön egyre szélesebb körben és rendkívül igényesen kutatják.

Szigorú büntetés vagy tudatos szülői cselekedet? – Egy újabb Wesselényi-anekdota háttere

Wesselényi Miklós báró levele -
 megírásakor kisgyermek volt még

A történészek kutatásaik során nemegyszer találkoznak olyan történetekkel, amelyek első látásra nehezen elfogadhatónak, meghökkentőnek tűnnek. A dilemmát szerencsés esetben feloldja egy-egy levéltári forrás, és sikerül megbizonyosodni arról, hogy a leírtaknak van-e valóságalapja. Blogunk olvasói egy korábbi bejegyzésből már megismerhettek egy Kemény Zsigmond által lejegyzett, Wesselényi Miklósról szóló anekdotát, s annak hátterébe is betekintést nyerhettek. Ez alkalommal egy másik történetet vizsgálunk meg, amely az erdélyi emlékíró, Újfalvi Sándor tollából maradt ránk.

Literatusok és írástudók – küzdelem a latinnal a magyar ajkú országban

Asztalnál író férfi. Ifj. Jan
Ekels festménye, 1784.

A magyar történelem széles körben ismert tényei közé tartozik, hogy hazánkban egészen a reformkor végéig (egész pontosan az 1844/II. törvénycikk november 13-i szentesítéséig) a latin volt a hivatalos államnyelv. A kései dátum a soknemzetiségű Habsburg-birodalom, illetve a nemkülönben soknemzetiségű Magyar Királyság ügyviteli nehézségeire és sajátosságaira vezethető vissza. Míg a 16-17. század folyamán a nyugati országokban (és általánosan az osztrák örökös tartományoktól nyugatra) egyre inkább háttérbe szorult a katolikus klérus nyelveként tekintett latin, hogy átadja a helyét az államigazgatásban és gazdaságszervezésben energikusan utat törő nemzeti nyelveknek, Magyarországon makacsul tartotta magát a régi szokás: az országgyűléseken latinul szónokoltak, a törvénykönyveket latinul írták, és a deák nyelv ismerete tudós és értékes emberré tehette a legalacsonyabb sorból származókat is.

"Minden gonosz gyökere" - a répacukor hódító útja

Korabeli német cukorsüveg

Andreas Sigismund Marggraf porosz gyógyszerész, kémikus 1747-ben tett felfedezése után új korszak vette kezdetét Európában. Bár ő ezt nem tudhatta, eredményeivel „háborút” indított el. A nádcukor és répacukor háborúját. Egy olyan küzdelem indult meg, melynek győztese teljesen átformálta a világ, de elsősorban Európa táplálkozáskultúráját. A cukor napjainkban is meghatározó élelmiszerként van jelen, megítélése azonban korszakonként változott, s jelenleg is számtalan tévhit terjed a nádcukor egészséges, s a répacukor káros hatásairól. De van-e egyáltalán különbség? Erre a kérdésre már Marggraf is megadta a választ.

A Kolozsvári Casino a reformkorban

Kőváry Endre:
Bölöni Farkas Sándor portréja

2016. február 24. és március 27. között tekinthették meg az érdeklődők a Kolozsvári Művészeti Múzeumban a Kolozsvári Casino portrégyűjteményének 9 restaurált darabját. A kiállítás különlegessége a képek hányatott sorsából fakadt. 1946-ban a kaszinó portréi az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásába kerültek, majd az egyesület 1950-ben történt megszüntetését követően a Kolozsvári Akadémiai Levéltárba, onnan pedig 1971-ben a Kolozsvári Művészeti Múzeumba helyezték őket. Pásztor Csenge Bíborka kurátor áldozatos munkája révén a portrék – többek között Kendeffy Ádám, Mikó Imre és Wesselényi Miklós képmása – sok évtizedes elzártság után kerülhettek ismét a nagyközönség elé. A kaszinó a 19. század második felében a portrékkal kívánt emléket állítani az alapítóknak és neves tagoknak, s a kiállítás egyúttal apropóval szolgált ahhoz is, hogy az intézmény története megelevenedhessen.

Kegyelmi idő - Ordass Lajos püspök 1956-ban

Ordass Lajos püspök
(1901-1978)

Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján természetes, hogy a közvélemény különös érdeklődéssel fordul az események jól ismert résztvevőinek, a „pesti srácoknak”, Nagy Imrének, Losonczy Gézának vagy Maléter Pálnak tettei és sorsa felé. A forradalmi helyzet, a szabadság és a függetlenség vágya a társadalom minden rétegében és az élet minden színterén kitermelte a maga hőseit és mártírjait, az Országház termeiben éppúgy, mint a falusi gyűléseken, a szervezett kaszárnyákban éppúgy, akár a főváros utcáin. Bár az ünnep és a visszaemlékezés főirányát természetesen ezeknek a nagy neveknek, politikusoknak, forradalmároknak és katonáknak cselekedetei alakítják, nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik csendesebb, békésebb utakon (ugyanakkor semmivel sem kevésbé fontos módon) álltak ki a változásért.

„Lelkemet a mindenható Istennek, testemet a föld férgeinek”

A születés és elmúlás, élet és halál körforgása azon kevés és kivételes jelenségek egyike, amelyek a múlt évszázadokban, évezredekben mért távlatain keresztül sem változtak jelentős mértékben. Az idősebb nemzedéket az írott történelem kezdete óta főképpen az foglalkoztatta, hogy tudását, tapasztalatait, vagyonát, birtokait és szerszámait, azaz szellemi és anyagi értékeit a következő generációra átörökíthesse, és így az emberi élet korlátain túlmutató értelmet adjon létezésének.

Ahogyan az elmúlás és az örökhagyás témái az embert a legrégebbtől fogva foglalkoztató kérdések voltak és maradnak, úgy az írott források között az egyik legrégebbtől fogva ismeretes műfaj a végrendeleté. Miután pedig anyagi javakkal még a legínségesebb körülmények között élő is bírt, igen sokan készítettek vagy készíttettek maguknak végrendeletet a századok folyamán – adott esetben olyanok is, akik nem éppen a nagy vagyonukról vagy gazdag életvitelükről híresek napjaink köztudatában.

Úri muri a 18. században

Gondolkodott már azon, hogy vajon mennyi bor fogyott el egy átlagos, áttivornyázott 18. századi ünnepély alatt? Hogy mennyi kapribogyót, citromot vagy feketekávét fogyasztott egy középszerű falusi uraság? Vagy, hogy mennyi teknősbékának kellett egy birtokba iktatás folyamán az úri gyomrokba vándorolnia? Bármennyire meghökkentőnek tűnnek is ezek a kérdések, vannak olyan források, amelyekből meg lehet válaszolni őket.

A történeti kutatás egyes meghatározott területein végzett vizsgálódások időnként különös és érdekfeszítő forrástöredékek felfedezésére vezethetnek. Krónikákban lapszéli bejegyzésre, leveleken a hátoldalra firkantott néhány sorra bukkanhatunk, mindig véletlenszerűen és mindig örvendetesen, hiszen ezek a szórványosan előforduló iratok sok esetben olyan jelenségekre is rávilágíthatnak, amelyekre a száraz, tömbösített központi forrásanyagból kevéssé lehetne következtetni.

Egy anekdota a gyermek Wesselényi Miklósról

A hatéves Wesselényi.
Illusztráció a család zsibói képtárából

„Az árvízi hajós” – minden bizonnyal ez az epitheton ornans jut eszünkbe legelőször Wesselényi Miklós neve hallatán, Vörösmarty Mihály költeménye nyomán. Amellett, hogy az 1838. márciusi pesti árvíz alatt írt naplóját forgatva megrázóan szemléletes képet kapunk a katasztrófa sújtotta városról, meghökkentő adatokkal találkozunk fáradhatatlan kitartásáról és kitűnő állóképességéről. Ennek gyökerei – elsősorban a Wesselényi család zsibói könyvtárának 1822-ben összeírt jegyzéke révén – egészen gyermekkoráig visszavezethetők, mivel azok a művek, amelyek meghatározták neveltetésének elveit, nagy hangsúlyt fektettek a gyermek testi nevelésére. 

Nem csupán Vörösmarty volt az, aki az irodalom eszköztárával felvértezve emléket kívánt állítani Wesselényinek. A báró jellem- és életrajzának első közreadói, Kemény Zsigmond (A két Wesselényi, 1851) és Újfalvi Sándor (Emlékiratok, 1854–1855) mindketten személyesen ismerték őt, s közeli kapcsolatban álltak vele. Bár Újfalvi úgy vélte, Kemény politikai jellemrajzában túl negatívan ábrázolta a bárót, mégis vannak közös pontok a két műben, ilyen például az anekdoták felhasználása. Az alábbiakban az egyik leghíresebb Wesselényiről szóló gyermekkori anekdota hátterét szeretném megvilágítani, amellyel Kemény Zsigmond művében találkozunk.

A történelem borostyánkövei

Munkája és pályafutása során minden bizonnyal számos, a történészi pályára aspiráló egyetemi hallgató foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy kutatásaiban összeköti a kellemest a hasznossal: olyan témát választ, úgy alakítja az érdeklődési körét, hogy szakterülete, amelyben majd elmélyed, és amely végső soron bekategorizálja majd a történettudomány valamely diszciplínájába, egyszerre legyen figyelemfelkeltő és „szabálykövető”, előrelépést jelentő és ugyanakkor hagyománytisztelő, innovatív és konzervatív egyben.

Az ellentétpárok egyes oldalai voltaképpen könnyedén magyarázhatóak. A történész szakmája feltétlenül együtt jár a múlt bizonyos tisztelésével; amellett pedig a történész módszertanát és eszközeit mindenképpen a rendkívül gazdag történetírói hagyományból meríti – ha nem is óriásoknak, de mindenesetre törpék sokaságának vállára áll, amikor megpróbálja áttekinteni a régmúlt korok gyakran nagyon nehezen belátható távlatait. Másfelől viszont a „fiatal” történészhallgató, alapszakos, mesterszakos, doktorandusz éppen a fiatalsága révén hoz magával egyfajta nyugtalan, újító attitűdöt, a feltűnés és a tündöklés vágyát, amelyet (könnyen belátható módon) elsősorban a szabályoktól, dogmáktól való eltéréssel, „valami új” megalkotásával lehet legcélszerűbben kielégíteni.